Hóvihar és tömegtájékoztatás
2013-03-18 16:37:50
- Máthé Éva
Ma már meteorológiatörténeti esemény csupán az a kétségbeejtő március 14–15., amikor az ilyentájt szokatlan jelenségnek számító hóvihar lecsapott Magyarországra, s főleg a nyugati országrészben megbénította a közúti forgalmat.
Ma már meteorológiatörténeti esemény csupán az a kétségbeejtő március 14–15., amikor az ilyentájt szokatlan jelenségnek számító hóvihar lecsapott Magyarországra, s főleg a nyugati országrészben megbénította a közúti forgalmat. Több ezer gépjármű akadt el a hó- és szélviharban, hogy ne is beszéljünk az órákon át veszteglő vasúti szerelvényekről, valamint az áram nélkül maradt több száz településről. Bármennyire előrelátható volt a tél erőteljes visszatérése, a magyar katasztrófa-elhárító hatóságok több órán át nem voltak képesek úrrá lenni a helyzeten.
Maradjunk ezúttal is e rovat keretei között: nézzük meg, milyen teljesítményre volt képes a magyar közszolgálati elektronikus média. Sokadszorra és immár végérvényesen bebizonyosodott: az internet világában az igen földhözragadt, megkövesedett műsorrácsba merevedett, túlrovatosodott, politikailag irányított, azaz szigorúan felülről, gyakran egy kéz vagy egy igen szűk grémium által vezényelt média nem képes eredményesen megküzdeni az ilyen és hasonló helyzetekkel. Eredetileg ezen a héten az immár Pulitzer-díjassá avanzsált Kálmán Olgáról, az ATV hírfőnökéről szerettem volna ma írni, de aztán lemondtam erről, mert az időjárás közbeszólt. Nos az általában tárgyilagos, de nyilvánvalóan a jelenlegi ellenzéki táborhoz tartozó hölgy jócskán túlzott, amikor azt állította: a magyar közszolgálati médiumok semmit nem tettek a hóviharban rekedt emberek és általában az egész magyar populáció tájékoztatásáért. Ez nem igaz. A vészhelyzet idején a Kossuth Rádió félóránként, a Magyar Televízió egyes csatornája óránként közvetített híradót. Csakhogy a tájékoztatás minőségével volt baj. Az történhetett, hogy „fentről” jött az igény: folyamatosan „fényezni” kell a kormányt, a belügyminisztert és az ő fennhatósága alá tartozó katasztrófa-elhárítókat, tűzoltóságot stb. A közszolgálati médiumok ahelyett, hogy helyszíni, hangképes, videós tudósításokat ontottak volna az éteren át, félóránként, illetve óránként az állami szervek információszegény, melldöngetős kommunikációit szajkózták, ezekre szorítkoztak. Csak azt tudták ismételgetni: mi történt az adás pillanatáig. A hóban rekedt sofőrök, utasok, illetve hozzátartozóik vajmi kevés információt kaptak arról, hogy mikorra várható az elakadtak szabadulása, márpedig ilyen jellegű bátorításra lett volna a legnagyobb szükség. A magyar médiapiac amúgy nem áll jól a kimondottan hírközvetítésre szakosodott tévéállomások terén. Ezért is van igen nagy szükség arra, hogy hasonló vészhelyzetek idején a közszolgálati médiumok egyik percről a másikra korszerű tömegtájékoztatási és -irányítási központokká váljanak. Ennek a szerepkörnek egyáltalán nem feleltek meg, viszont az internetes közösségi oldalak sikeresen átvették tőlük a szerepkört. A hóvihar miatt szenvedők utólag megírták: elvárták volna, hogy a közszolgálati médiumok a helyzetre való tekintettel azonnal sutba dobják előkészített műsoraikat.
A magyar médiahatóságnak feltétlenül okulnia kellene a tapasztalatból, természetesen, ha vezetősége komolyan gondolja azt, hogy az állami rádió- és televízióadó – függetlenül attól, hogy éppen melyik párt van hatalmon - nem pusztán politikai szócső, hanem valódi közszolgálati fórum.
