Amit illik tudni

• 2026-05-22 09:00:00

• Sebestyén Mihály

–  Te tudtad, hogy Gröndahl Berta Fattyúházán született?

– Ugye, viccelsz? – kérdezett vissza a másik.

– De tényleg, akár hiszed, akár nem. Persze ez geopolitikai szempontból nem bír országos jelentőséggel, de mindenesetre figyelemre méltó, hogy Fattyúháza ilyen formátumú egyéniségeket is képes volt kitermelni.

– Úgy érted, mint a szenet vagy a kőolajat?

– Mondhatod így is. A lényeg, hogy Gröndahl Berta soha nem tagadta, hogy ebben a nemes arcélű, sóhajmentes havasalji községben látta meg dadája arcát, ugyanis születése után csak fél évvel nyitotta ki a szemét.

– Bizonyára nem volt kíváncsi erre a rohadt világra – vélte a másik bölcsen.

– Ugyan, hová gondolsz! Szóval, amikor már mindenki kétségbeesett, és orvosokhoz meg pszichiáterekhez hurcolták a gyereket, végül kiadták egy dajkának, aki aggódó szeretettel és féltő óvással, meleg pizsamában hajolt anyja helyett is a bölcső fölé, ahol a kis Berta fekvőtámaszokat próbált ki már féléves korában. 

– Koraérett volt, és korszakot alkotott. Egy-null Fattyúháza javára.

– Hát persze. De ezzel a dolgok korántsem érnek véget.

– Van más is?

– Légy egy kevéske türelemmel. Ennek a végére kell járnunk.

– Mi ketten? De hiszen nem is ismerem Gröndahl Bertát, vagy hogy hívják. És különben is micsoda hülye név!

– Az ember nem tehet a nevéről, azt örökli, ráragasztják. Nőként persze el is ejtheti, de Gröndahl Berta nem csupán születési helyére volt hiú, hanem nevét is féltve őrizte. Már amikor kinyitotta a szemét, és elvetődött (nem véletlenszerűen) az első olyan hivatalos helyre, ahol feltették neki a kérdést: Neve? Pontosan bediktálta. Azt a bizonyos félig elharapott h-t is kiejtette, hangsúlyozta. Az ö betűnél figyelmeztette a nyelveket nem tűrő hivatalnokot, hogy pontozza fölül az o-t. Megtették neki, mert tekintete fenyegetést sugallt, és a hivatal számára oly szokatlan volt, eleddig ugyanis ők fenyegettek hivatalból, szokásjog alapján, na de őket a kutya sem.

– Igaz, a kutyák nem járnak hivatalba. A nagykutyák pláne.

– Értesz is te a hivatali ügyekhez!

– Folytasd, kérlek.

– Bertánk, nevezhetem így, mert nagyon a szívemhez nőtt, a maga korában kiváló tanuló volt, élsportoló, fölényes vitatkozó, elmélyülten tanulmányozta a földtani rétegeket, a fészket nem rakó bálnákat és a delfinpopuláció közgyűlési jegyzőkönyveit, a térerőelmélet korfüggő metakommunikációját, a szélsátrak víz- és fagyállóságát és még számos közérdekű vetületet, különvélemény-blogot, amitől az emberek megálltak az utcán, a villamosmegállóban és a szupermarketek polcsorai között tömött alakzatokban, és egész egyszerűen azt kérdezgették egymástól (és maguktól is, ágyban, párnák hűvösében): mikor van ideje minderre, honnan ez a széles érdeklődés, bő jártasság, lefegyverző szakértelem, módszertani trillázás?

– Ne is fokozd, barátom.

– Miért ne fokoznám, amikor még számos rejtett tulajdonsággal is rendelkezett, például a csillagjóslás és a búvárharangozás is elfért a kisujjában. Végtére is az ember, ez a csudás lény a maga komplexitásában utolérhetetlen.

– Arról volt szó, hogy kerüljük a közhelyeket. Maradjunk annyiban, hogy Berta nagysága maga volt a humán tökély tömény homorulata.

– Talán domborulata?

– Ja, igazad lehet.

– Szóval ott tartottunk, hogy Berta nagysága… domborulatai. 

– Igen, és már majdnem kezdtem megszokni a gondolatot, amikor sejteni véltem, hogy ennek nem lehet jó vége. 

– Helyesen sejted. Az ilyen ívű pályák rendszerint nem landolnak puhán, legfeljebb elegánsan törnek ketté. 

– Ne mondd, hogy… 

– De mondom. A Nobel-díj-bizottság – a Nobel Committee – név szerint őt jelölte közfelkiáltással. 

– Micsoda? Melyik kategóriában? 

– Mindben. Ex aequo. Vitte a tuttit.

– Az lehetetlen. 

– Ő sem tartotta lehetségesnek, de elfogadta a helyzet bonyolult logikai horizontját. A világsajtó hüledezett. Kihűlt körülötte a bolygó azon felülete, ahol éppen tartózkodott. Ez adta az ötletet, hogy korcsolyáit felöltse, és a Vérligeti-tavon egy kicsit ki akart kapcsolódni. Titokban szerette az egyszerű marhaságokat. Ezen nincs is miért csodálkozni. A legragyogóbb elméknek is vannak mélységesen szégyellni való titkaik. Ja és egyetlen feltételt szabott: az ö betűt minden oklevélen pontosan pontozzák. 

– Természetesen. És aztán mi történt? 

– Két héttel az eredményhirdetés előtt… 

– Ne csigázz…! 

– … korcsolyázni ment. 

– Ezt már mondtad. 

A Vérligeti-tavon. Nem mondom, jó kis hely. Én is szívesen siklanék ott. Szóval, eddig ártatlanul hangzik. 

– Úgy is volt. A jég azonban nem ismeri a kiválóságot, legfeljebb a súrlódási együtthatót. 

– Kezdek félni. 

– Egy hibátlan tripla Lutz közben – amit egyébként saját maga nevezett el négyszeres hajlításúnak – elbukott. 

– Egy ilyen kaliberű ember? 

– A gravitáció demokratikus. Nem tesz kivételt. 

– És…? 

– Ennyi. De olyan eleganciával, hogy a jelenlévők közül többen tapsolni kezdtek, mert azt hitték, ez is a koreográfia része. Már-már jegyezték volna következő téli olimpiára a Gröndahl-figurát. 

– Szörnyű. 

– Ne cifrázzuk, csúnyán elvágódott. Koponyaalapi törés. Mentők, sürgősségi kórház, tehetetlenség, letargia, a sebészek sorra öngyilkossággal foglalkoztak, az adjunktusok Amerikába szöktek, a műtősnők nem mentek férjhez…

– Túlzol.

– Igen, csupán a tragédia mélységét akartam illusztrálni.

– Ennyi volt? 

– Két hét. Pontosan két hét választotta el attól, hogy hivatalosan is elismerjék mindazt, amit addig nem hivatalosan már mindenki elismert, kivéve azokat, akik nem akartak felébredni, soha nem akarták tudomásul venni, hogy az emberiség olykor kigyöngyöz magából óriásokat is. A szellem mágusait. 

– Ez tragédia. És mi lett a díjjal? 

– Posztumusz nem adták ki. Jóformán meg sem indokolták.

– De mégis, mit mondtak a sajtónak, a rokonoknak, az Akadémiának, Pezderka elvtársnak, a főcenzornak? 

– Állítólag azt, hogy nem jelent meg az átvételen! A család, az Akadémia, az Úristen, nem küldték meg idejében a halasztási kérést. Nem töltőtollal volt kitöltve, és hiányzott a beadványon – ha volt – a Berta hiteles aláírása, halotti jelentése. Nem jelent meg a szelleme, mint Hamletnek az atyjáé. A fene tudja… Van ennek még értelme?

– Ez kissé merev szabályértelmezés. 

– A hivatal már csak ilyen. Ha élne, tiltakozna. 

– Ha élne, valószínűleg újra feltalálná a korcsolyát. 

– Vagy a jeget. Kevésbé sikamlós kivitelben. 

– És Fattyúháza? 

– Gyásznapot tartottak. Feketébe öltözött minden ember. Még a pelenkások is. A helyi boltban kifogyott a fagyasztott borsó és a meszes tojás. És lehúzták a szerszámosbolt redőnyét, amelyet többé senki sem rántott föl, hogy benézzen a készletbe. Ott rozsdásodtak Gröndahl Berta kötőtűi, mentális eszközei, amelyek páratlanná csavarozták elméjét. 

– Van ennek még jelentősége? 

– Semmi. Ha csak azt nem vesszük számításba, hogy elvben azok az eszközök rozsdamentesek. De manapság, mondd, mi rozsdamentes? Mi valódi egyáltalán? 

– Milyen igaz. És mit szólt a tudományos közvélemény, az Akadémia? 

– Az Akadémia, a hálátlan? Még egy emlékülést sem hoztak össze, pedig hányszor vezette az akadémiai üléseket, osztott díjakat, mosta fel a nagycsarnok kövét a félművelt akadémikusokkal és tökéletlen kandidátusokkal…

– Na jó, de mit mondtak a közemberek? 

– Ugyanazt, mint mindig: „mikor volt ideje minderre?” 

– Most már tudjuk: nem volt elég. 

– Pontosan. 

– Mondd csak… 

– Igen? 

– Ha nem esik el, megkapta volna? 

– Kétségtelenül. 

– Akkor végső soron mi győzte le? 

– A jég. 

– És mi maradt utána? 

– Egy tökéletesen felpontozott s elharapott hával terhelt név.