Beolvadva a fénycsodák világába

Sündör és Niru – premier az Arielben

Nap- és zajállatkák lakta különös univerzumban, a Csillanó Fém Birodalmában találhatja magát a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház új előadásának közönsége. A Sündör és Niru című mesejáték stúdiótermi világa nemcsak megmutatja magát a nézők előtt, hanem a magáévá is teszi őket. Hogy hogyan, arról – és még sok minden másról – az április 24-i, péntek délelőtti és délutáni kettős premier előtt Vidovszky György rendezővel beszélgettünk.

– Mi inspirálta a történetválasztást?

– Éppen egy színpadra alkalmas szöveget kerestem, amikor valaki ajánlotta nekem Borbáth Péter Sündör és Niru című, 2015-ben megjelent meseregényét. Azért ragadott meg ez a történet, mert egyrészt nagyon egyszerű és szép, másrészt egy nagyon különleges világba vezet minket. Erről a világról éreztem, hogy alkalmas lenne egy olyan színpadi előadás létrehozására, amiben elszabadulhat az alkotói fantáziánk, és ami a gyerekek számára is érdekes lehet. Megpróbáltuk „lefordítani” és a színpadon megeleveníteni a regényben leírt, nagyon speciális helyszínt, valamint az egyedi karaktereket, lényeket.

Mint egy VR-szemüveggel

– Az 5 év fölötti gyerekeknek szóló előadások rendszerint az Ariel színház nagytermének színpadán játszódnak, ezúttal azonban a pódium nélküli stúdióterem a helyszín. Mit ad ez hozzá a produkcióhoz?

– Azt találtuk ki, hogy ne az a hagyományos helyzet álljon elő ebben az előadásban, hogy a gyerekek a nézőtéren ülnek, és kicsit távolabb van egy színpad, ahol a játék folyik, hanem vegyítsük, kapcsoljuk össze ezt a két teret. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek egy 360 fokos térinstallációban, a tulajdonképpeni díszletben helyezkednek el, és körülöttük játszódik a történet. Kis párnákon ülnek körülbelül ennek a térnek a közepén, és mindig abba az irányba forgolódhatnak, amelyből éppen érkezik egy jelenet. Ezt a bevonódást az is erősíti, hogy a különböző karakterek, a bábok időnként őket is felhasználják arra, hogy egyik helyről a másikra eljussanak. Így a gyerekek meg is mozdulnak, helyet változtatnak, teljesen belakják a játékteret. Ezáltal minden szempontból részesei lehetnek az élménynek, és ebből semmi nem mozdíthatja ki őket, hiszen akármerre fordulnak, ennek a világnak az installációjával találkoznak. Kicsit olyan ez, mint amikor fölvesznek egy VR-szemüveget, és bármerre néznek, a virtuális valóság jelenik meg körülöttük. A különbség csak annyi, hogy mi színházi körülmények között teremtjük meg azt a virtuális világot, ami körülveszi a gyerekeket.

– Beszéljünk kicsit arról is, hogy mi minden történik ebben a szürreális világban.

– Mint említettem, elég egyszerű ez a történet, de egy nagyon fontos dologról szól: a barátságról. A két címszereplő, Sündör és Niru tehát barátok, és Sündör a fény szerelmeseként elhatározza, hogy el akarja lopni a Napot, hogy a legnagyobb fény mindig az övé lehessen. Niru, aki a hangok szerelmese, Sündör után megy, hogy megvédje, lebeszélje a veszélyes kalandról. A két barát mindenféle különleges figurával találkozik az úton, és mindkettőjüknek lesz egy kísérője, Sündör mellé egy nap-, Niru mellé pedig egy zajállatka szegődik. Furcsa nevű furcsa lények tűnnek fel a cselekmény során. Nagyon izgalmas volt számunkra a megjelenítésük, és ahogy a regény írója sem a meglévő boszorkányos, hercegnős, békás mesesémákból indult ki, úgy mi is szabadon engedtük a fantáziánkat. 

Amikor a láthatatlan láthatóvá válik

– Milyen bábtechnikákra épül a színészi játék?

– Többféle technikát is alkalmazunk. A két főszereplő hagyományos bunraku bábként jelenik meg, a többi figura sokféle más formában, például mint testbáb. Azt nem árulnám el, hogyan jön létre a zajállatka, aminek nincs teste, csak hangja, tehát, hogy hogyan lehet a láthatatlant is láthatóvá tenni a színpadon. A napállatka megjelenítése is egy nagyon trükkös technikával történik, legyen ez is meglepetés azoknak, akik eljönnek, és megnézik az előadást.

– Mit tudhatunk meg az előadás látványvilágáról?

– Ahogy korábbi itteni előadásokban, ezúttal is Mátravölgyi Ákossal közösen dolgoztuk ki, hogy milyen legyen ez a tér. Olyan, mintha egy csodákkal, fényekkel és hangokkal teli erdőbe csöppennénk, ahol az említett különleges lények élnek, és bármikor megjelenhetnek. Nagyon puha, nagyon barátságos ez a világ, ugyanakkor bizonyos pillanataiban meg tud annyira változni, hogy meglepetéseket okozzon. Villámzóna, Felejtéskatlan, Rozsdahegy is tartozik ehhez a területhez, amelyet összességében a Csillanó Fém Birodalmának hívunk.

– Hogyan illeszkedik a mesejáték zeneisége a vizuális élményhez?

– Monori András zeneszerzővel is többedszerre dolgozunk együtt itt, Marosvásárhelyen. Három dal van a mesejátékban, ugyanakkor megpróbáltunk egy nagyon atmoszférikus zenei világot teremteni, ami szinte filmszerű, és véleményem szerint a felnőttek számára is tökéletesen élvezhető.

A „kis emberekre” szabott tér lüktetése

– Milyen kihívásokkal szembesültek a próbafolyamat során?

– Az egyik legnagyobbat az jelentette, hogy hogyan tudjuk megoldani, hogy nincs színpad, és a játéktérnek mindig egy másik pontján játszódik egy bizonyos jelenet, illetve hogyan tudjuk úgy váltakoztatni a nézők figyelmét, hogy amíg valamelyik irányba néznek, addig mögöttük egy másik jelenet már bekészül. Ugyanakkor azt is le kellett ellenőriznünk, hogy tényleg úgy viselkednek-e majd a gyerekek a mesejáték alatt, ahogyan mi elképzeljük. Ezt úgy teszteltük le, hogy néhány gyereknek még a múlt héten bemutattunk pár jelenetet, és az abból leszűrt tapasztalatok szerint megváltoztattunk bizonyos dolgokat. 

– Öt év a célközönség alsó korhatára, de melyik a felső?

– Úgy gondolom, hogy egy nyolc-tízéves gyerek lehet, hogy már hősiesebb történeteket igényel, de talán az előadás élményvilága és humora még ezt a korosztályt is megfoghatja. Amúgy kimondottan „kis emberekre” mértük ki ezt a teret ebben a pici stúdióban. 

– Milyen volt együtt dolgozni az Ariel társulatával?

– Nagyon jó volt. Úgy gondolom, hogy az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház rendkívül innovatív és bátran kísérletező, és ez most is megmutatkozott. Köztudott, hogy a mai gazdasági helyzetben kevésbé éri meg, hogy egy előadást helyszűke miatt mindössze 30-40 nézőnek játsszunk, nem pedig a nagyszínpad népes közönségének. De az is biztos, hogy ez a típusú élmény nem hasonlítható össze azzal, ami a hagyományos nézőtér–színpad elrendezésben van, és emiatt az Ariel társulata bevállalta, hogy inkább többször tűzi műsorra az előadást kevesebb nézőnek. 

– Ön szerint a mai digitális korban ez lehet a bábművészet új útja?

– Nem hinném, hogy ez a formavilág felváltaná a hagyományost, a kettő egymás mellett is tud létezni. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a színháznak szem előtt kell tartania azt a rengeteg digitális technikát, ami körülveszi a gyerekeket, és amiben egyre több az interaktivitás. Ilyen értelemben fontos figyelembe venni az előadásokba való bevonódás lehetőségét. A Sündör és Niru az „itt és most” élményre épít, és az, hogy a gyerekek közvetlenül érintkeznek a színészekkel, talán feledteti velük az igényt mindaz iránt, ami a digitális eszközökkel elérhető.