Hetvenöt lenne

Egy évtizede elhunyt New Yorkban. Tamás Anna textilművész, díszlet-, jelmez- és divattervező 1945. július 14-én született Marosvásárhelyen. Egyéni hangú, újító művészete itt vált országosan elismertté, nemzetközileg is ismertté. A művészetkedvelő, színházlátogató közönség és a szakma is a legjobbak között tartotta számon. 1985-től az Amerikai Egyesült Államokban élt, híres divatházakkal együttműködve divattervezőként szerzett hírnevet magának. Sikereiről, alkotói törekvéseiről, hányatott sorsáról, amerikai küzdelmeiről, helytállásáról írtunk már lapunkban az eltelt években, a későbbiekben részletesebben méltatjuk majd életművét. Ma csak egy mozzanatot villantunk föl tengerentúli indulása sorsdöntő pillanatáról. Az Aki divattal foglalkozik, borzasztó fontos lehet című interjúmból ragadjuk ki a részletet. A beszélgetést 1999 novemberében rögzítettem hangszalagra.

Tamás Anna textilművész New Yorkban divattervező. Amikor ott jártam, a világhírű Ralph Lauren divatcég egyik vezető szakembere volt. Előbb munkahelyén, a megapolisz szívében, a Fashion Buildingben, a csupa acél- s üvegfelületű felhőkarcoló 34. emeletén, majd Manhattan nyugati felén, a 34. utcai otthonában beszélgettünk.

– Annak idején, amikor eljöttél otthonról, elismert művész voltál. Itt mindent nulláról kellett kezdeni? Vagy mégis volt valami előnye, hogy otthon voltál valaki?

– Nulláról kellett kezdeni, de van néhány jópofa történetem, hogy mégsem pont úgy volt. Érdekes különben, hogy ezt kérdezted először, mert készítettem egy kis jegyzetet a beszélgetés előtt, nehogy kifelejtsek ezt-azt, amit feltétlenül el akarnék mondani, és ez is rajta van. Nem magam miatt hozom elő a történteket, hanem hogy érzékeltessem, milyen kicsi a világ. Amikor kijöttem Amerikába, elmentem a washingtoni román követségre, hogy bejelentsem, itt szeretnék maradni. Nem akartak hinni a fülüknek, mert általában, aki kint akar maradni, az addig bujkál, ügyeskedik, amíg elintéződik valamilyen lehetőség. Valószínűleg én voltam az első, aki így bejelentkezik. Kértem egy nyomtatványfélét, hogy töltsem ki, hiszen a helsinki törvények értelmében maradhatok Amerikában vagy bárhol a világon, ott élhetem az életem, ahol jónak látom. Ez 1985-ben volt. Hoztak is egy papírt, hogy töltsem ki. Ketten ültünk az előszobában, egy fiatalember és én. Töltögetem a papírokat, a pasas alaposan megnéz. Gondoltam, valami feketelistán lehetek. De azt láttam, hogy az illető borzasztó zavarban van. Nem értettem. Félni kezdtem. Aztán a követségi alkalmazott megkérdezte, ismerem-e azt a fiatalembert, aki ott ül az előszobában. Mondom, nem, soha nem láttam. Pedig az az úr azért jött, hogy vízumot kérjen Romániába, hogy ott önt felkeresse, mondja. Galériája van, és egy kiállítást akar önnek rendezni, mert látta egy csoportkiállításon a műveit.

– Regénybe vagy filmbe illő helyzet.

– Igen, van egypár ilyen történetem. Ott aztán megismerkedtem az úrral, a  szekuritátés elvtárs mutatott be minket egymásnak. Ebből egy gyönyörű kiállítás lett Oaklandban, a megnyitón klasszikus zenével. Dienes Attila szobrait is elvittem, azok akkor Györffy Ilonánál voltak Washingtonban. Én egyébként úgy jöttem ki, hogy kértem egy kiállítási lehetőséget a New York-i román konzulátusnál. Nemcsak konzulátus volt ott, hanem missziók is, gazdasági szakemberek, egész épület, könyvtár stb. A könyvtárban kiállítani is lehet. Arra kaptam engedélyt, hogy ott kiállítsak. Kiküldték a munkáimat, úgy jöttem ki én is. Előttem itt voltak a munkáim, azokból tudtam hamarosan ezt a kiállítást megcsinálni.