Hegesedés fájdalommentesen?

Egy sorozat negyedik kötete*

A medvekoslató, nagy kánikulában nemigen kívánkozik az ember színházba. Ha mégis erőteljes Thália csábítása, évadszünetben megoldás lehet egy színházi könyv is. Vannak ilyenek, legérdekesebbek talán azok, amelyeket színészek írnak. Például GÁSPÁRIK ATTILA. Na, ezzel lehet, hogy máris darázsfészekbe nyúltam. Sokan felhorkannak, ha csak szóba kerül a neve. Tapintatosabban fogalmazva, megosztó személyiség. Főleg azért, mert mindenről van véleménye, és ezt többnyire kendőzetlenül ki is mondja, le is írja. Akkor is, ha tudja, ez nem egyezik azzal, amit a nagy többség a magáénak tart. Mindenekelőtt a politikai megnyilatkozásaira, állásfoglalásaira vonatkoztatom ezt. Mert ilyen jellegű gondolataival is gyakran jelen van a médiában. Az ebből fakadó lehetséges balhé, csörte, hacacáré nem riasztja el. Sőt! De most ne ezzel foglalkozzunk, Ajánló soraim az új kötetére fókuszálnak. 

Egy figyelemre méltó sorozattá összeállt színháziesszé-, tanulmány- és párbeszédgyűjtemény negyedik darabja a Pont Kiadó gondozta könyv, A tehetség gátjai. Nemrég jutottam hozzá Szávai Gézáék néhány más friss kiadványával együtt, köszönöm nekik, és jelzem, dicséretes az a kitartó következetesség, amellyel hosszú távú könyves elképzeléseiket igyekeznek megvalósítani, úgy is, hogy szerzőiket nem hagyják babérjaikon nyugodni. Gáspárikot sem, őt is ösztönzően nyaggatták újabb kéziratokért. Tehették, mert jól ismerve őt, meggyőződhettek arról, hogy mindig van mondanivalója. Nyilván elsősorban az érdekelte őket, ami a kortárs színházművészettel, a környezetünkben tapasztalható mai színházi jelenségekkel kapcsolatos. Úgy, ahogy az belülről, egy önmaga igazában nem kételkedő, kritikus szemléletű, sokoldalú színházi ember – színész, színházigazgató, színészpedagógus, intézményteremtő, kultúraszervező, tollforgató, kutató stb. – önelemző töprengéseiben, írásban lecsapódó szintézisében tükröződik. Az előző három könyve, A színház kiterjedése (2016), a Teátrális világunk (2018), A színházi tehetség (2019) is joggal tarthatott igényt a közérdeklődésre, a mostanit viszont biztos többen lapozgathatják kíváncsian, hiszen nem sokkal azután került forgalomba, hogy Gáspárik tízévnyi igazgatás után már nincs a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház élén, mi több, a vásárhelyi színpadról is hosszabb időn át hiányzott. És a tehetség érvényesülését, kiteljesedését akadályozó gátak is „rázós” témaként vonzhatják az olvasókat. Nem kell csalódniuk, ilyen és amolyan viszonylatban is vannak különösen érdekes fejezetek a könyvben, a kárörvendők is megtalálják benne, amit keresnek, a szerzővel rokonszenvezők is fellelik azt, amit kiemelendő értékként tartanak számon. Gáspárik szókimondó, közvetlen, önreflexiót sem nélkülöző stílusában több szempontból ismerhetjük fel a talentum kibontakozását korlátozó belső és külső tényezőket. A szerző önmagát sem kíméli, vezérigazgatói ténykedését, törekvéseit kellő öniróniával idézve fel, természetesen másokkal sem finomkodik. Az ilyesminek nem szoktak örülni a megnevezettek vagy közvetve felismerhetők, pláne nem, ha valamiképpen a hírhedt szekuval való együttműködés révén kerülnek képbe. Márpedig a kötetben ilyesmi is bőven van, ugyanis, mint köztudott, a szerző színháztörténeti kutatóként alaposan tanulmányozhatta a múlt rendszer titkosszolgálatának dokumentumait. Azok nemigen teszik lehetővé a mellébeszélést. Viszont az is tény, hogy – mint az ilyen kötetekben általában – ebben is mindegyre felüti fejét a szubjektivitás. Ezt nem is akarja leplezni, hiszen sok kijelentésnek, vázolt jelenségnek saját tapasztalat az alapja. Aztán meg éppen Thália hajlékában próbálnánk keresni az objektivitást?!

A helyünk „Színház-világban” című fejezet, a Gyors mérleg tíz év után felvezetője például így hangzik: „A következő írás zsigerből született. Igazából semmilyen célja nincs. Nem akar megmagyarázni semmit, oktatni sem akar. Esetleg szórakoztatva (öniróniával) rávilágítani arra, hogy a színházigazgató is lehet ember, illetve néha megpróbál az lenni.” Másutt meg azt hangsúlyozza: „Ha igazgató akarsz lenni, ne mérlegelj minden részletet, mert el sem fogsz indulni az úton. Kell hozzá egy kis vak hit, egy kis őrültség. Nem sok, csak mint amikor a kanyarban még rálépsz egy csöppet a gázpedálra, hogy érezd a sebességet. Sokan örültek a lendületnek, sokan élvezték a sebességet. Sikerekről azonban én nem fogok írni, nem az én dolgom. Inkább átmegyek az árnyékos oldalra.”

Sok mindent megtudunk a színháznak arról az évtizedéről, amíg Gáspárik Attila igazgatta, aszerint természetesen, ahogy ezt ő maga látta. A kötet nagyobb hányada azonban tényekből indul ki, elfogultsággal egyáltalán nem vádolható. A tehetségek elé, köré épített gátak, az útjukban álló sorompók persze belső indíttatásúak is lehetnek, ezek lebontása talán még nehezebb, mint megszabadulni a külső korlátoktól. Ide kapcsolható az a megrázó esettanulmány, amely a tragikusan végződött Visky Árpád-ügyet részletezi a Rügyben maradt zseni: Visky Árpád cím alatt. Ez a színháztörténetünk fehér foltjait eltüntetni kívánó folyamat része. Ebben Gáspárik szívós kitartással halad előre. Nagyon érdekes és tanulságos mindaz, amit A hatalom ellenőrizte színház fejezetben tár elénk. A marosvásárhelyi színjátszás múltjának azt a periódusát taglalja, amikor a kultúra és a művészetek berkeiben is teljes apparátusával vegzálta, lehallgatta, kihallgatta, egymás besúgására kényszerítette az embereket a securitate. Legalább akkora vagy még nagyobb nyomást jelentett a politikai hatalom, a felsőbb szervek rátelepedése a színházra, mint a titkosrendőrségé. Hogy ez miképpen történt, arra jól rávilágít a Kendőzetlenül beszélgetünk című hosszú interjú. A két esztendeje elhunyt Gálfalvi Zsolt színikritikus, irodalomtörténész 1967–1969 között volt a Marosvásárhelyi Állami Színház igazgatója. Az azt megelőző, majd az akkori időszak „műhelytitkairól”, a hatalmi viszonyokról, a pártkáderek manipulációiról mond el mára már elfeledett, megszívlelendő tudnivalókat. Az előző korszakra vonatkozik, de napjaink társadalmi valóságára is kihat az a gyakorlat, amivel a diktatúra megszorításai közt is kiemelkedő szabad szellemiségeket próbálták a hatóságok kordában tartani. Ilyen volt a vásárhelyi író, költő, szerkesztő Székely János. A kötet Lássunk tisztán című zárófejezete az őt nyomon követő nyolc szekusdossziéból emel át titkos jelentéseket a könyvbe. Gáspárik Attila a CNSAS, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács akkreditált kutatója. Alighanem begyűjtött még a romániai magyar társulatok történetére jellemző, kutatandó adatokat. Akkor hát várható a sorozat 5. kötete is? Nem kétséges, az is izgalmas olvasmány lehetne.

*Gáspárik Attila: A tehetség gátjai, Pont Kiadó, Budapest, 2023