Hatvanéves a Stúdió Színház

Hat évtizede, 1962 őszén, egy időben kezdte el működését a marosvásárhelyi színház újonnan létrehozott román társulata, illetve a Stúdió, amelyet a magyar tannyelvű Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet gyakorlószínházaként hoztak létre. A helyi magyar napilapban Szabó Lajos, a színművészeti főiskola rektora – aki ekkor a tartományi Művelődési és Művészeti Bizottság elnöki tisztségét is betölti – előbb a politikailag fontosabb hírt jelenti be: a bukaresti főiskola frissen végzett növendékei – néhány idősebb színésszel és Mihai Raicu rendezővel kiegészülve, Tompa Miklós igazgató vezetése alatt – alkotják majd a román társulatot, amely várhatóan október elején tartja bemutatkozó előadását. (Vörös Zászló, 1962. szept. 19.) 

 Az eseményt kultúrpolitikailag már egy évvel korábban előkészítették: 1961 augusztusában az Állami Székely Színház elnevezést a Marosvásárhelyi Állami Színház név váltja fel, majd a Minisztertanács 1962/484 sz. rendelete alapján a magyar mellett létrejött a román társulat is – az intézmény az új, 1962/63-as évadot már kéttagozatos színházként kezdi el. Azok a demográfiai folyamatok, amelyek az ötvenes-hatvanas évek fordulóján ekkor kezdenek kibontakozni a város szűkebb és tágabb környezetében, érthetővé teszik ezt a kultúrpolitikai döntést. 1957 őszén tették le annak a vegyipari kombinátnak az alapkövét, amely a következő évtizedben több ezer, zömében más megyékből áttelepített alkalmazott számára teremtett marosvásárhelyi munkahelyet és lakást. Ekkor zajlik le az a területi-adminisztratív átszervezés is, amely a Magyar Autonóm Tartomány határait átszabva létrehozza a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, érzékelhetően módosítva a korábbi etnikai mutatókat. 

Ilyen körülmények között a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet gyakorlószínházának felépítése és átadása 1962 őszén egy, már jól bevált politikai gyakorlatot követ: a magyar kisebbséget kedvezőtlenül érintő fordulópontok idején a bukaresti kultúrpolitika látványosan kommunikált gesztusokkal, később átalakítható vagy megszüntethető oktatási-művészeti intézmények létrehozásával ellentételezi a kedvezőtlen lépéseket. Marosvásárhelyi viszonylatban az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, a Székely Színház, a Székely Népi Együttes, a területi rádióstúdió, országos viszonylatban a Bolyai Egyetem tanulságos története említhető itt, illetve az 1969–70-es időszakban létrehozott kisebbségi intézmények hányatott sorsa. Hasonló helyzet alakult ki a marosvásárhelyi színészképzésben is: a nyolcvanas években a felvételi-keretszámok drasztikus korlátozása már az intézmény működőképességét veszélyeztette. 1985 után az évfolyamonkénti két-három növendék mellett többször a főiskola tanárainak fellépésére is szükség volt, hogy a vizsgaelőadásokat meg lehessen tartani. 

Az ismeretlen fotós felvételét Biluska Annamária őrizte meg

Szabó Lajos, a szürke eminenciás

Nem tudhatjuk bizonyosan, de a színészképzés hatékonyságát megsokszorozó gyakorlószínház megépítését Marosvásárhelyen valószínűleg Szabó Lajos rektor és Tompa Miklós, a Székely Színházat alapító igazgató-rendező, egyben a főiskola tanszékvezető tanára kezdeményezhette. Szabó Lajost 1954-ben nevezték ki a Kolozsvárról áthelyezett Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet élére. 1957-től a Magyar Autonóm Tartomány Művelődési és Művészeti Bizottságának elnöki tisztségét is betöltötte. A háttérben zajló politikai alkunak, amelynek eredményeként megépült a Stúdió, bizonyosan részese volt Tompa Miklós is, aki jó bukaresti kapcsolataival 1954-ben elérte az intézmény Marosvásárhelyre költöztetését. Nem véletlen, hogy 1976-ban, egy újabb politikai alkuhelyzetben, a nyugdíjazott rektor helyét ő veszi át a főiskola élén, noha két évvel idősebb volt elődjénél.

Szabó Lajos rektorsága, karizmatikus személyisége meghatározta a romániai magyar felsőfokú színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe. Emléktábla őrzi alakját a Stúdió Színház bejáratánál, és az egykori tanítványok anekdotikus történetei, amelyekben a hivatali fegyelmező szigorúságot (a rektori „perzsára hívást”) mindig humánus gesztusok keretezik és ellensúlyozzák.

A színházavató évfolyam

A nyolctagú évfolyam 1959 őszén Delly Ferenc évfolyamvezetővel és Tarr László tanársegéddel kezdte el tanulmányait. Delly korai halála 1960. február elején új helyzetet teremtett: Harag Györgyöt bízták meg az évfolyamvezető tanári tisztség átvételével, aki ezt csak ideiglenesen, a második félévre vállalta. Ezt követően 1960 őszétől Kőmíves Nagy Lajos lesz az évfolyamvezető tanáruk, tanulmányaik végeztéig. 

A mellékelt csoportkép az első év második felében készülhetett. Harag Györgyöt és Tarr Lászlót nyolc diák veszi közre az udvari kijárat lépcsői előtt: Biluska Annamária, Kocsis Antal és Nagy Réka az első sorban guggol, Tarr László oldalán Kiss Erzsébet, Harag György mellett Szász Zsuzsa áll, mögöttük három fiú: Darvas László, Visky Árpád, (Seprődi) Kiss Attila. 

Kovács György dedikációjával (Biluska Annamária magángyűjteménye)

Mit is jelentett ez a gyakorlószínház a Stúdiót felavató első évfolyamnak és az utánuk következő összes többinek? Marosi Ildikó így idézi fel a színpad és a terem felfedezésének első élményét: „Üresen is szerettük már a színházunkat, melyben ezután ötvenszer vagy akár százszor is játszhatunk egy-egy előadást. Micsoda lehetőség ez az eddigiekhez képest; régebben Kolozsváron, vagy leköltözés után Marosvásárhelyen is, ugyanennyi próbával, ugyanennyi idegrendszeri bevetéssel egyszer-kétszer kerülhetett közönség elé egy-egy vizsgaelőadás. A végzős diák egyszer, egy alkalommal mutathatta fel tehetségét közönségnek és szakmának. […] ennyi nyilvános játéktapasztalattal indultak a színészek pályájukon.” (A Hét, 1982. dec. 3., 5.). A főiskolai gyakorlószínház felavatása ilyen szempontból teljesen új helyzetet teremtett: a Stúdió már az 1962/63-as induló évadban három bemutatót és több mint száz előadást tartott, és évenkénti három-négy bemutatójával a város második színházává nőtte ki magát.

Feljegyzések egy megőrzött ügyelői naplóból

„Jólesne ide valami kis emlékeztető, nem márványtábla, csak bár egy kép, pár sorral, már csak a folytonosság kedvéért is. Rögzítsük az emlékeket, adjuk tovább, mert például hiába kerestem már az egykori előadási naplókat – időközben zúzdába küldték, mert lejárt a megőrzési határidő. Cserélődik a műszak, cserélődnek tanárok, diákok, ki emlékszik ma már mindezekre. Pedig csak alig húsz esztendővel ezelőtt történt” – idézi fel emlékeit Marosi Ildikó a Stúdió avatásának 20. évfordulóján (Marosi, i. m.).

Most, hatvan év múltán a színházavató előadás kiválasztását illetően csak találgatni tudunk. Feltételezhető, hogy hivatalos felkérés vagy felszólítás nyomán a címjavaslat a főiskola vezetésétől érkezett. A korszak ideológiai preferenciáit ismerve valószínűleg a darab antiklerikális jellege volt a legnyomósabb érv az illetékes pártszervek felé. Hogy ezen túl, az első olvasat mögött a színrevitelben ott rejtőzhet a korszak politikai kétszínűségének kritikája is – erre kevesen gondolhattak a korabeli Marosvásárhelyen. Az intézetnek azok a tanárai, akiknek szavuk lehetett a színházavató előadás kiválasztásában (Kovács György, Kőmíves Nagy Lajos, Szabó Lajos és Tompa Miklós) bizonyosan a kevesek közé tartoztak. 

A korabeli sajtóból kikövetkeztethető, hogy 1962. október elején már eldöntött kérdés volt: Molière Tartuffe-jével kezdi el működését a Stúdió. Szabó Lajos rektor a kolozsvári Utunk szerkesztőjének kérdésére megnevezi a rendezőt (Kőmíves Nagy Lajos, a főiskola tanára), és elárulja a meglepetést okozó kettős szereposztást is: „A címszerepet alakító Kovács György, a nép művésze, az intézet tanára együtt játszik a növendékekkel.” Valószínűleg ekkor már eldöntött kérdés volt, hogy a végzős évfolyam kiemelkedő tehetsége, Visky Árpád felváltva fogja játszani a címszerepet nagynevű tanárával (Utunk, 1962. okt. 12., 9.).

A próbák részleteit egy irodalomtörténész hajlamú, frissen alkalmazott fiatal ügyelő feljegyzéseiből tudjuk rekonstruálni. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet utolsó rendezői évfolyamán 1954-ben végzett Marosi (Farkas) Ildikó szerencsére magánál tartotta, és megőrizte az előadás ügyelői naplóját, és közzétette a próbafolyamatot rögzítő legfontosabb feljegyzéseket (A Hét, 1982. dec. 3., 5.).

„1962. nov. 1. Második színpadi próba. Jelen van: Kőmíves Nagy, Gergely Géza [segédrendezőként], Tartuffe: Kovács György. 

1962. nov. 3. Emlékpróba 

1962. nov. 6. Emlékpróba. Jelen van: Kőmíves Nagy, Gergely, Szabó Lajos és Éghy Ghyssa. Kovács már teljes beleéléssel, de halk hangon próbál.

1962. nov. 9. Tartuffe: Visky Árpád

1962. nov. 10. Ruhapróba

1962. nov. 14. Elejétől végig, sűrű ismétlésekkel.

1962. nov. 15. Emlékpróba, összes kellék. Ruhapróba.

1962. nov. 17. Elejétől végig, összes szereplők, sűrű ismétlésekkel. Cipőpróba.

1962. nov. 18. Első házi kritikai főpróba. Jelen vannak: Kohler Erzsébet, Chereji Ion, Szabó Lajos, Hajdu Győző, Erdős Irma, Gille Ottó, Éghy Ghyssa, Kőmíves Nagy, Gergely Géza. 

1962. nov. 20. Kalap- és parókapróba.

1962. nov. 21. Fénypróba a kész díszletben.

1962. nov. 22. Teljes műszak, összes kellék, összes szereplők. 

1962. nov. 23. Öltözés, maszkírozás, fény, díszlet. 10-től fényképezés, 11-től javító részpróba.

És november 24-én este 8 óra 10 perckor először gördült fel a függöny a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet gyakorlószínpadán, ünneplő közönség előtt.” 

A marosvásárhelyi rádió korabeli hangfelvételének tanúsága szerint a  Stúdió színpadán elhangzó első mondatot Pernelle asszony szerepében Biluska Annamária mondta.

A Művészeti Egyetemen  december 8-án idézzük fel a Stúdió Színház 1962-es avatásának emlékét, a  Hatvan év párbeszéd és művészi teljesítmény Marosvásárhely színházi életében címmel megrendezett  kétnapos színháztudományi  konferencia nyitóeseményeként. Emlékünnepünk díszmeghívottja Biluska Annamária.