Hatalomátvétel – ahogyan a régiek csinálták
Az itt közölt emlékezés egy hosszabb önéletírás kiragadott részlete. Címe: Dr. Fekete Andor feljegyzései 40 éves ügyvédi működéséről, mely még gépiratban található magántulajdonban.
Az itt közölt emlékezés egy hosszabb önéletírás kiragadott részlete. Címe: Dr. Fekete Andor feljegyzései 40 éves ügyvédi működéséről, mely még gépiratban található magántulajdonban.
Szerzője nem teljesen ismeretlen. A maga korában (1883-1951) jó nevű marosvásárhelyi ügyvéd volt, amint apám nevezte, „az utolsó vásárhelyi polgár”. Életrajzát az olvasó megtalálja a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (EMIL) I. kötetének 563. oldalán. Tagja volt az Országos Magyar Pártnak, a városi tagozat alelnöke egy darabig, a kaszinó elnöke annak utolsó korszakában 1948-ig, a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja. Aktív szabadkőműves, a Bethlen Gábor páholy tagja annak betiltásáig. A faji törvények miatt – bár református hitre tért át a harmincas évek végén – tiltakozásul visszavonult a közélettől, de vállalta, ellátta az üldözöttek törvényszéki, jogi védelmét. (A kisebbségi sors javításáért tett 20 éves erőfeszítéseiért, érdemeinek elismerése mellett az Igazságügyi Minisztérium felvette a magyar ügyvédi kamarába fiaival együtt.) János fia 1942-ben elesett a keleti fronton. Emlékére szép könyvgyűteményt ajándékozott a városi könyvtárnak. Ezt a könyvekbe beragasztott ex libris-emléklap is őrzi.
Közli: Sebestyén Mihály
*
„Drámai és életveszedelmet jelentő eseményekben szokatlanul gazdag életem kétségenkívül legkomorabb epizódja az ügyvédi kamarai választmányi tagságomhoz fűződik.
1919 áprilisában a helyi ügyvédeket a törvényszéki elnök felhívta a román államra való hűségeskü letételére. E felhívásnak csak hárman tettek eleget, a többi ügyvéd nem tett esküt.
Ezt követően 1919. július 1-én megjelent a kamaránál Repede György törvényszéki elnök és Popa Constantin rendőrfőkapitány. Felszólította Repede az összegyűlt választmányt, a kamara átadására. A magyarságnak ekkor az volt az egyöntetű álláspontja, hogy a békeszerződésnek aláírásáig – ami csak egy év múlva, 1920. júniusában történt meg (Trianonban) – az új államra az esküt nem szabad letenni, különös tekintettel arra, nehogy ez a tény a béketárgyalásokon gyengítse a magyar álláspontot. Ez volt akkor az általános felfogása a magyarságnak. A választmány ezért az átadást egyhangúan hozott és kihirdetett határozattal megtagadta. Azonban Repedéék részben a gyűlés előtti beszélgetésből, de különösképpen annak folytán, hogy a tanácskozás melletti szobában tartózkodva önkénytelenül is végighallgatták a tanácskozást – hallották, hogy az átadás melletti álláspontot, mert ilyen is volt!!! – legélesebben én elleneztem meg, és hallották azt is, hogy valójában a határozat nem egyhangúan (sic!), hanem hosszas, éles vita után hozatott meg.
Július 2-án éjjel 12 óra után csengettek a lakásom ajtaján. Akkor is abban a házban laktam, mint most. A városháza, illetve az új vármegye házával szemben levő, akkor Deák Ferenc utca 28, most Szovjet Hősök tere 31. számú ház II. emeletén (ma Forradalom tér, a Grand Hotel mellett álló szürke kétemeletes bérház). Az előszobából a szobalány azzal jött vissza, öltözzem fel és menjek le, mert a térparancsnokságra kell mennem.
Lemenve a kapu alatt egy primitíven felragasztott oldalszakállal ellátott fiatalember fogadott. Mikor a kapun kiléptem, az Albina térről (ma Forradalom tere) előrobogott egy felhajtott fedelű kétlovas kocsi. A bakkon – bár esőnek nyoma sem volt – egy esőköpenyben, felhúzott kapucnival ülő kocsis volt. A kocsiból egy másik ugyancsak primitíven felragasztott oldalszakállt viselő fiatalember ugrott ki. Beültem a kocsiba a nagyülésre, az egyik kísérőm mellé, a másik szemben ült velünk. Az első emeleten egy [Gheorghe] Cariadi (utóbb maga is rendőrfőnök lett) nevű huszár alezredes volt beszállásolva. Ennek a legénye fel akart ülni a bakkra, de lekergették. Feleségemnek – aki lekísért – önkívületi állapotbani sírása és sikoltozásai közben indult el a kocsi. Ebben az időben éjjel 12 óra után polgárembernek az utcán különengedély nélkül nem volt szabad járni (a kijárárási tilalom még 1918 decemberétől volt érvényben). A térparancsnokság a Főtér és Korzó-köz sarkán, a Bissingen féle házban a Korzó kávéház fölött volt (főtér és a Bartók Béla u. sarka, ma egy osztrák érdekeltségű bankkirendeltség működik a földszinten). A kocsi azonban nem arra ment, hanem befordult a Str. Traian (Baross Gábor) (ma Horia u.) utcába. Amikor ezt láttam, megszólaltam: „Nem erre van a térparancsnokság!” Erre a mellettem ülő egyén egy régimódi hatlövetű revolvert vett elő és felémtartva mondotta: „Ha egy szót szólsz, itt döglessz meg!” Erre én – igazán isteni sugallatra – kinyitottam puhaingem gallérjának gombját. A kocsi vágtatva ment tovább, betérve az Iskola utcába. Itt a velem szembenülő hirtelen mozdulattal kivett maga alól egy gumilepedőt, azt a fejemre dobta és mindketten teljes erővel elkezdtek fojtogatni. A fojtogatás olyan erős volt, hogy annak nyomai az utóbb felvett orvosi látlelet szerint nyolc napon túl is meglátszottak. Én minden erőmet megfeszítve ki akartam magamat dobni a kocsiból. Ismételt kísérletezés után ez sikerült is. Szerencsére nem koponyára estem. A kocsi hátulsó kereke átment a két lábamon. A földön fekve körülnéztem, láttam, hogy a Kossuth Lajos utcának egy kivilágított részében vagyok és – legnagyobb meglepetésemre – egy csomó civilember jött ki egy házból. Utóbb kiderült, Bleier Jakab cséplőgép-tulajdonos leányának volt az esküvője és ebből az alkalomból a vendégek éjjeli 1 óráig tartó közlekedési engedélyt kaptak.
A kocsi továbbrobogott és akkor derült ki, hogy a két kisfiam mellett levő Mila nevű német leány felkapaszkodott hátul a kocsira és onnan csak akkor ugrott le, amikor látta, hogy én a kocsiból kidobom magamat. Ez a bátor leány nem gondolt arra, hogy ha engem – az egész nyilvánvaló terv szerint – a kocsiban megölnek, őt is eltették volna láb alól, hogy ne legyen a bűnténynek tanúja.
A földről felvettek. Történetesen két arra járó szász nemzetiségű katonatiszt (tekintve, hogy a szászok 1919. január 9-én Medgyesen letették az esküt a román királyságra, a szász katonatiszteket nem szerelték le, mint az esküt nem tett, ellenségnek tekintett magyarokat, sőt továbbszolgálhattak a román királyi seregben) kocsit hozatott és hazavitt. Másnap reggel megjelent az addig teljesen ismeretlen intézmény, a szigurancia (Belbiztonsági szolgálat – Direcţia Poliţiei şi Siguranţei generale) – 1908-ban alapított állami erőszakszervezet, amely 1919 és 1948 között Erdélyben is működött. Alkalmazottainak nagyrészét a Szeku is átvette alapításakor) egyik kiküldöttje, közölte, hogy le vagyok tartóztatva. Feleségemen kívül senkivel sem szabad érintkeznem. Három teljes hétig őriztek így, nyolc órás turnusokban (négy műszakban), éjjel-nappal felváltva egymást a szigurancia kiküldöttjei.
Az eset természetesen nagy feltűnést keltett. A Nagyszebenben székelő Kormányzótanács (Consiliul Dirigent, ideiglenes kormányszerv, mely 1920-ig irányította Erdélyt. Elnöke Iuliu Maniu volt) elnökének, Maniu Gyulának magyar képviselő korából barátja volt dr. Kovácsy Albert itteni közjegyző (Bernády György pár híve, közeli munkatársa. A helyi katolikus egyház világi elöljáróságának vezetőségi tagja. Külön levélben írta meg az esetet.
Három hét letelte után a minoriták zárdájában (a Köteles Sámuel utcában) levő sziguranciára kísértek fel, ahol Paşca Teodor főnök hallgatott ki. Két vád volt ellenem: egyik, hogy izgattam a kamara átadása ellen, a másik hogy én bíztattam volna a városi tisztviselőket az eskü letételének megtagadására. Végülis figyelmeztetett, hogy most nem kíván további eljárást ellenem (ezt a Szebenből kapott parancsra tette), de tartózkodjam mindennemű politikai megnyilatkozástól. Ez a figyelmeztetés azonban egyáltalán nem tartott vissza attól, hogy a magyarság legelső politikai megmozdulásától kezdve ne tartottam volna kötelességemnek minden akcióban részt venni.
A román uralom első éveiben azután több ízben voltam letartóztatva a legkülönbözőbb – sokszor igen súlyos körülmények között. De végülis minden esetben kiengedtek. Én ugyanis semmiféle törvényellenes tevékenységben soha részt nem vettem. Mindig a magyarságnak törvényileg és nemzetközileg biztosított jogaihoz ragaszkodó állásponton voltam. Ez pedig nem ütközött törvénybe.”
