Harminc év…
2026-04-07 15:00:00
- Kuszálik Péter
egy emberöltő. Legalábbis a ’magyar időszámítás’ szerint: „egy-egy emberi nemzedék kifejlődéséhez szükséges idő (25–35 év)”. Az attól is függ, hogy ki, mikor és hogyan talál házastársat. Dédapám csak az 50. életéve után tudott megnősülni, az én generációmnál 30 a váltószám: a nagyobbik lányom harminccal fiatalabb nálam, az első unokám hatvannal. Így adódott. Annyi bizonyos: harminc = 30, se több, se kevesebb. Aztán, hogy mi történik ennyi év alatt, azt nem mi döntjük el. Harminc esztendeje még jól működött a könyvpiac, ma már alig döcög. Az első kötetem (Mörfi, 1996) még ezer példányban fogyott el, a Záróra (2021) csak kétszázban. Ehhez az is hozzájárult, hogy csökkent az olvasóim száma, mert az új generáció ’nem csípi’ a szövegeimet. Nemigen aggaszt a dolog, mert nincs szándékomban megváltozni (= a divathoz alkalmazkodni), csak elmondtam. A Lánchíd mellett is megváltozott valami: „Nincs irodalmi közeg. Szétesett. Az írók zöme ezért-azért totálisan visszahúzódott, saját ügyeivel foglalkozik, alig van érdeklődés, szolidaritás.” (Kukorelly Endre, index.hu, 2026. márc. 21.) Azt olvasom ki Kuksi soraiból, hogy fájlalja a „szétesést”. Én jól elvoltam magamban, mert nem tartom brigádmunkának az írást. Ha valamilyen gondom támadt, akkor sem a közgyűléshez fordultam, hanem egy-egy nálam ügyesebb emberhez.
Harminc évvel ezelőtt az Aranka György Alapítvány (= szellemi műhely az irodalom határvidékén) titkára voltam; többek között az volt a dolgom, hogy előfizetőket verbuváljak a Látó folyóirat számára, de én úgy véltem: „nem kell erőltetni, ’sze a nátha is magától terjed”. Az előfizetők hajkurászása iránti undorom idővel súlyosbodott, s végül ez is hozzájárult ahhoz, hogy búcsút vegyenek tőlem. A Látó környékén eltöltött bő öt esztendőt – ennek ellenére – hasznosnak tartom. Egyszer megdumáltam KAF-fal, hogy az egyik ’témás’ lapszám a könyvekről szóljon. Így lett az 1996/12-es szám Könyv-Látó. A szövegek sorrendjét KAF határozta meg, mert ő jártasabb volt ebben, az ’ajánlót’ viszont én írtam, és „(vendég)Szerkesztőként” szignáltam. A szöveg címe (Egy gerinces lény) önmagát magyarázta. Néhány részletet másolok ide, mert úgy vélem: ma is aktuális az, amiket egy emberöltővel korábban érdemesnek tartottam papírra vetni.
▪„A szerkesztőség nem antikváriuspult a Szajna-parton, és nem könyvesbolt az Andrássy úton. A szerkesztőnek nem adatik meg az egyszerű olvasó mindennapi öröme, hogy a pultról fölvegyen, a polcról leemeljen egy kötetet, kedvére lapozgasson, leüljön az asztal mellé, kérjen egy kávét, kevés cukorral és kanálka tejszínnel, elmerüljön egy véletlenül megtalált eszmefuttatásban, rányisson egy eddig ismeretlen világra, fölfedezze magának X író lelkét. Nem. A szerkesztő levelet ír az írónak, később telefonál és vár. Idő teltével már kunyerál, ám a szövegek késnek, mert az író nem válaszol. Netán az írónak nincs ideje írni? Lehet. Akkor biztos olvas. S az jó. Ha nem ír és nem olvas, akkor politizál, bizottsági/szövetségi ülésre jár, meg ilyenek. S az nem jó. Egy írónak elég volna ez a kettő: írás és olvasás. Hosszas várakozás után érkezik egy-két válasz. Jó és jobb. Aztán egy sötétebb boríték. Inkább ne jött volna. Hogy lehet egy ilyen szent témáról, mint a KÖNYV korpát meg szecskát írni? Ezek szerint lehet. Ideje volna a rossz kéziratokat veszélyes hulladéknak minősíteni, mond’ Vidácska. Egyetértünk.”
▪„Olvasni érdemes jó írókat a megszokott helyen találnak: a könyvespolcon, az asztali könyvbölcsőben, csak végig kell lapozniuk egypárat, s biztosan kerül egy-két mottónak való idézet, pompás gondolat, amiből ki lehet indulni. Íme: »Idegen mivolta a többiek fölé emelte Tomást. – S volt még valami, ami fölemelte: Tomás asztalán nyitott könyv feküdt. Ebben a vendéglőben még soha senki nem olvasott könyvet az asztalánál. A könyv Tereza számára a titkos testvériség ismertetője volt. Ugyanis a durva világgal szemben, amely körülvette, csak egyetlen fegyvere volt: a könyvek, melyeket a városi könyvtárból kölcsönzött; különösen regényeket; Fieldingtől Thomas Mannig rengeteg regényt olvasott el. A könyvek lehetővé tették, hogy képzeletben elmeneküljön a világból, amely nem elégítette ki, de mint tárgyak is sokat jelentettek neki: szeretett hóna alá csapott könyvvel sétálni az utcán. A könyv ugyanazt jelentette neki, mint a múlt századi dandynek a sétapálca. Megkülönböztette a többiektől.« (Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége. Bp., 1994) – A gondolatot Kundera továbbvezette, és eljutott a következőkig (a Svájcban élő Franz magyarázza a Csehországban felnőtt főhősnek): »Ha a társadalom gazdag, az embereknek nem kell kétkezi munkát végezniük, s szellemi tevékenységnek szentelhetik magukat. Egyre több az egyetem, és egyre több a diák. Ahhoz, hogy a diák diplomát szerezhessen, témát kell találnia a diplomamunkájához. A témák mennyisége végtelen, mert mindenről a világon lehet értekezést írni. A teleírt lapok ott tornyosulnak a levéltárakban, melyek a temetőnél is szomorúbbak, mert oda még halottak napján sem teszi be senki a lábát. A kultúra elvész a produkció tömegében, a betűk lavinájában, a mennyiség őrületében. Ezért mondom, hogy egy betiltott könyv a te hazádban százszorta többet jelent, mint a szavak milliárdjai, melyeket egyetemeink ontanak.«”
▪„Karaoké. Japán találmány. Van egy hangstúdió, a kis japán befizet egy marék aprót, bemondja, hogy mit szeretne énekelni, kap egy mikrofont, a fiúk a kulisszák mögött matatnak egy kicsit, a kis japán pedig John Lennont énekel. Tagadhatatlanul ő énekel, mármint a kis japán, de majdnem Lennon. Kazettán hazaviheti satöbbi. A lélekbúvárok ezt úgy magyarázzák, hogy ekkora sikerélmény egy marék apróért igazán megéri. Ha ez kell a kis japánnak, hadd vigye. Remélem, nem süllyed olyan mélyre a technika, hogy egy marék apróért Zola-regényt lehessen írni! Az lenne a KÖNYV halála.” – Így jósoltam meg harminc évvel ezelőtt a Mesterkélt Unintelligencia veszélyeit.
