A világot megviselő járvány keltette rossz hírek tömkelegéből még ki se lábalva – hiszen sokan közülünk szeretteiket, barátaikat vesztették el –, az elmúlt héten arra ébredtünk, hogy háború dübörög a közvetlen szomszédunkban.
Az orosz elnök, aki világuralmi célok igézetében él, beváltotta ígéretét, és beindult a hadi gépezet Ukrajna ellen. Ahogy az orosz tankok előrenyomulását látom a képernyőn, számomra az 1956-os Budapest képét idézik. A magyar fővárosét, ahol mertek önállóan gondolkodni, másképpen elképzelni a jövőt, mint ahogyan azt a két kontinensen pöffeszkedő nagyhatalom tette a vezető „elit” és hűséges pártkatonái közreműködésével.
Ukrajna jelenlegi vezetője és kamarillája is megéri a pénzét, no, nem elsősorban azért, mert a NATO-tagországok közé vágytak, vagy a nevettetésben jártas színész államfővel az élen jóváhagyták az orosz, magyar és román nemzetiségek jogainak durva megnyirbálását, és virágozni hagyták a korrupciót. Kárpátaljára tett kirándulásunk során még elismeréssel álmélkodtunk, hogy az önálló magyar tannyelvű iskolák homlokzatán szabadon lengett a piros-fehér-zöld zászló, de nem sok idő kellett, hogy a most uralmon lévő kormány is beleegyezzen a kisebbségi oktatás megcsúfolásába. Az Ukrajnában kisebbségben élő nemzettársainak lehetetlenné tett helyzete feltehetően az orosz nagy testvérnek sem tetszett. Mégsem ezt hozta fel indokul, amikor meglebegtette a háború gondolatát az EU hatalmasságai előtt, akik az Oroszországgal aláírt szerződés ellenére Ukrajnát NATO-tagsággal kecsegtették. Az orosz elnök azzal, hogy Ukrajnára zúdította mérgét, amelyet veszélyben lévő nagyhatalmi helyzetének megcsorbítási kísérlete keltett, egy fejezetet zárt le Európa történetében. A békéét.
És elindultak a bombázók, a tankok, a páncélozott járművek, kétségbeesést, halált szórva szét maguk körül. Égő ház, oldalán sebtől vérző toronyblokk, gyermekeiért aggódó apa, szétlőtt városrészek, majd statisztika az elesettekről. Vajon hány halál kell a győzelemhez, amíg az ukrán vezetés megadja magát? Mert a háborúnak az egyszerű emberek viselik a terhét, következményét: a dermesztő hidegben menekülő rémült emberek, síró kisgyermekek, akiknek talán nem lesz ahova hazamenni. Fiukat gyászoló szülők, férjüket elvesztett asszonyok, apjukat sirató gyermekek – szaporodnak a tönkretett életek mindkét oldalon. A gyilkos gépezet, ki tudja, hogy milyen borzalmakat tartogat, hány, kisebbségi országrészekből verbuvált katona esik áldozatául az orosz–ukrán konfliktusnak, térben és időben meddig terjed ki a háború.
Egy megsárgult levelet nézek. 1915-ben, Galíciában, 23 évesen golyótalálat miatt haldokló nagybátyám diktálta a bajtársának. A levelet, amely hosszú évek után jutott el a címzettekhez, a lánytestvére, az én nagyanyám másolta le 1942. július 27-én, az újabb háború idején, azzal a megjegyzéssel, hogy „a seb szívünkben soha nem gyógyult meg érte”. És a szívből szóló óhajjal: „Isten, adj békességet!” Ennél mi sem kívánhatunk ma többet.
