Az első hamisítvány, amellyel életemben találkoztam, a gyűjtőszenvedélyhez kapcsolódik. Bélyegekről van szó, melyeknek gyűjtését okos és erényes szülő akkoriban kötelezően nyomatta gyermekei körében.
Az első hamisítvány, amellyel életemben találkoztam, a gyűjtőszenvedélyhez kapcsolódik. Bélyegekről van szó, melyeknek gyűjtését okos és erényes szülő akkoriban kötelezően nyomatta gyermekei körében. Mint a zongora- és/vagy hegedűórát, a németet, a még előrelátóbb szülők az angolt; a franciát, csak ha széplelket akartak faragni gyermekeikből – bizonyítják ezt nemzedékem franciás műveltségű tollforgatói –, és Vásárhelyen az is sikknek számított, midőn többévi gyötrelmes balett után a gyereket fölvették a Székely Népi Együttes gyermekkarába. (Engem akkoriban csak egyévi zongorabüntetéssel sújtott a szülői becsvágy, utóbb az angol már maga volt az örömóda.)
Szóval egy bélyegsorozatot, emlékeim szerint valami pillangós vagy virágos, mindenesetre természetábrázoló, megejtően realista, már-már érzékien szép sorozatot kaptam valakitől. Lehet, hogy nagybátyám hozta Bukarestből, lehet, hogy anya vette kéz alatt egy régi nagy gyűjtőtől, aki megszánta a kezdő
„kartársat”, azaz engem, lehet, hogy Andortól kaptam, aki magyar állampolgár volt, mint apja s anyja, s tudós örege gyakran utazott Budapestre, amely olyan távolinak tűnt és mesésnek, mint a sajtból gyúrt hold.
Albumba raktam, mutogattam, elvártam osztálytársaim kötelező irigy tekintetét. Olykor el is nyertem, de a legtöbb velem egykorú számára a bélyeg csak bélyeg volt, a legtöbben csak a közönséges huszonöt banis értéket ismerték, amely ott volt minden levélen és levelezőlapon, valami színnyomatos munkásnő vagy munkás, mindenesetre az ideológia bűvkörébe süllyesztett képecske.
Aztán az is izgi volt, hogy egy ismeretlen ország bélyegét őrizgettem, tartottam fölösen (?) nagy becsben. Amelyről senki sem tudta, hol van. Ugyanis a bélyeg felirata szerint Malukku Selatan köztársaságban adták ki. Hiába kerestem, az akkoriban rendelkezésemre álló szovjet világatlaszban ilyet nem találtam. Utóbb tudtam meg, hogy létezett valami hasonló, Dél-Malaku vagy Fűszer-szigetek néven, Indonéziától felkeléssel elszakadni kívánó szigetcsoport a gyarmati felszabadulások korában, s bélyegeit illegálisan a holland posta adta ki jobbára diverziós célokkal. A legtöbb gyűjtő, erősít meg hatvan év után a Wikipedia, hamisítványként kezeli, s mint ilyent a kétes értékek között tartja számon.
Azután valamivel később egy holland hamisító gyújtotta fel a fantáziámat. Őt Van Meegerennek hívták, festő volt és Jan Vermeer van Delft festményeinek kitűnő utánzója, tudatos és elszánt hamisítója, képeivel megtévesztette a műkritikusokat, művészetítészeket, akik korábban Van Meegeren saját képeit lebecsülték. A Kossuth rádióban volt akkoriban – az ötvenes évek végén – egy műsor Százados szenzációk címmel, itt mesélték el, hogy a hamisítónak, aki Vermeer bőrébe bújt, sikerült megtévesztenie, átvernie még Hermann Göring birodalmi marsallt is. A háború után a náci vezér gyűjteményében fedezték fel a hamisítványt, s ezért Meegerent el akarták ítélni hazaárulás címén. A holland törvények szerint halálbüntetés járt a kollaboránsoknak, s ekkor van Meegeren leleplezte önmagát. Egy évet kapott csalásért, de még ugyanabban az évben, nem várva meg 1948-at, meghalt 1947. december 30-án. Újságaink nem írtak az eseményről, ugyanis akkor éppen a most nagybeteg monarchát űzték el, s különben is a kommunista párt totális hatalomátvételi sietségében kit érdekelt volna a 20. század legtehetségesebb hamisítójának halálhíre.
Ezekhez képest mit számított, hogy olykor odahamisítottuk apánk vagy anyánk aláírását – minden tehetséges gyerek először ezt sajátítja el, viszi többé-kevésbé tökélyre – az ellenőrzőbe bevezetett, büntető-nevelő szándékú intő, szekunda mellé, alá.
Aztán ott voltak az ötéves tervek teljesítéséről szóló jelentések, amelyek indulásból, már a premisszák tekintetében hamisítványok voltak, és minden statisztikai adatforrás nem tiszta vizet bugyogtatott fel, hanem bódító-ámító hamisítványt.
Ilyen történelmi előzmények után az ember már semmin sem lepődik meg, csak azon töri a fejét – a hamisítók mindig egy-két lépéssel előbbre járnak –, hogy mi valódi még és minek a hamisítása következhet. Életünk, tudatunk? Régóta lehetséges. Testünk? – A klónok a labor sarkában ugrásra készen.
