Hajni néni

Amikor kislányként megismertem, számomra „Kiss doktorné” volt. Annak a „Kiss doktor bácsinak” a felesége, akit anyukám sokszor ébresztett fel éjnek évadján, mert szükségem volt a tudására, segítségére. És azért volt bátorsága ehhez, mert tudta, hogy bár körzetileg nem tartozunk hozzá, a Rigmány és Nyárádszereda közötti közelségre hivatkozva bizalommal fordulhat hozzá, mert kopogtatására mindig kinyílik előttünk a nyárádszeredai körorvosi szolgálati lakás, majd pár perc múlva a rendelő ajtaja is, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, pedig hát nem volt az, de a doki bácsi számára igen, így aztán számunkra is az lett.

Később, mivel – valahogyan, valamiért – mindig a nálam idősebb lányokkal értettem szót leginkább, elmondásaik alapján kirajzolódott bennem egyfajta kép „Kiss tanárnőről” is, ami körülbelül így nézett ki: „nagggyon szigorúúúúú…”, „sokat követel”, de ugyanakkor „nagyon jó tanárnő” is. És valahogyan mindig sugárzott a szavaikból – akár kimondatlanul is – nemcsak a tisztelet, hanem az iránta érzett csodálat, szeretet is.

A nyárádszeredai líceumban engem már nem tanított: mire licista lettem, ő – pár évvel korábban – nyugdíjba vonult, így továbbra is ez a róla alkotott, de távoli kép élt bennem.

Aztán 6 évvel az érettségi vizsga után úgy döntöttem, hogy mégiscsak kezdek valamit az irodalomszeretetemmel, „filológusi vénámmal”, sőt, kitartok korábbi tervem mellett, és igenis, magyartanárnő akarok lenni. Megszereztem tehát „Kiss tanárnő” telefonszámát, és – jókora gombóccal a torkomban – felhívtam, előadva a kérésemet. 

Nos, így kezdődött a „Kiss tanárnőhöz” járásom heti rendszerességgel.

Aztán eljött a vizsga is, én meg most is látom magam előtt azt a széles mosolyát, büszkén simogató tekintetét, és hallom azt a kedves hanglejtését, amely azt jelezte: mennyire örül a magyar nyelv és irodalom vizsgán szerzett 10-esemnek! Négy évvel később „repetázott” az államvizsgám után, így bekövetkezett az a számomra megtisztelő pillanat is, amikor az addigi „Hajnikámat” pillanatok alatt „kis kolléganőmmé” léptette elő. Így lett Ő számomra „Hajni néni”.

De az időközben eltelt évek alatt, mintha ez is a világ legtermészetesebb dolga lenne, nemcsak mesélt – minden hétköznapi gondon átütő, sugárzó és ragaszkodó szeretettel, imádattal – a családjáról, annak tagjairól egyenként, beavatva engem gyermekei, unokái kudarcainak és sikereinek titkaiba, hanem az ő tágabb értelemben vett „nagy családjának” tagjává is fogadott, így volt szerencsém gyerekei, unokái közül többel is megismerkedni, tanúja lenni a szomorú és a boldog pillanatoknak egyaránt: Mamuka (és több közös ismerősünk) halála; Anikó lányának és Zoltán fiának életútja; Kata unokájának születése, növekedése, és a büszkeségre méltán okot adó sikerei; Csilla unokájának felvételi vizsgája, egyetemi évei és magyartanárnői karrierje; Zoltán unokájának sikerei, házassága. „Kiss tanárnő” a szívembe költözött, részemmé vált. Köszönet érte! Nélküle(tek) és a Vele folytatott beszélgetések nélkül szegényebb lennék!

Gáspár Hajnal, Bukarest