Gyertyákat gyújtunk, és egy percre megállunk emlékezni azokra, akik már elmentek közülünk. Rég látott kedves arcokat idézünk fel. Szájukról egykor elhangzott mondatokat, általuk kimondott igazságokat, bölcses- ségeket, egy élet tapasztalatainak kivonatát halljuk. Bólogatunk. Igen, igazatok volt ebben és abban. Ti előre láttátok, mi következik. De rázzuk is tagadólag a fejünket: nem volt igazatok egyben és másban, nem úgy forog már a világ tengelye, másképpen kanyarodott sorsunk ösvénye is.
Ők csak néznek ránk szelíden, megbocsátóan. Nem igazítanak ki. Nem szólnak semmit arra sem, ahogy mi zavartan, dadogva magyarázzuk a bizonyítványunkat. Tudnak már mindent. Átlátnak rajtunk. Tanúi voltak botladozásainknak, gyengeségeinknek, bű- neinknek. Magunkkal hordozzuk őket. Ott voltak szószegéseinknél, árulásainknál, orozva szerzett dicsőségeinknél és gyalázatos megaláztatásainknál. Ismernek minket, és megbocsátanak. Előre is megbocsátanak majdani vétkeinkért.
Soha senkitől nem kapunk annyi bizalmat, mint saját halottjainktól. Igen, ők még bíznak bennünk. Nem önzőek. Nem féltékenyek. Ha a nem baráti fogadtatástól tartva, félve, tétovázva mások felé nyújtanánk kezünket, ők mosolyogva bólintanak: tedd meg!
Nem akarnak már semmit. Csak mi szeretnénk mindent megszerezni, kisajátítani, birtokolni, minden virágot leszakítani, minden fát kivágni, minden hegycsúcsot diadallal megmászni. Úgy hisszük, a rét nekünk terem csillogó harmatot, miattunk kel a nap a hajnali égbolton, s a kagyló értünk izzadja gyöngyét.
Pislákol az értük gyújtott apró láng. Halvány fényénél nézzük egymást. Mindnyájan tudjuk, hogy egyszer majd elfogy belőlünk a szenvedély. Lassan megbékélünk. Mi is közéjük állunk.
Molnos Ferenc
* A megbékélés csendje című kötetből (Mark House, 2007)
