Gumicsizmás dicsőség

• 2011-09-06 15:44:40

• Bölöni Domokos

Egyszer úgy buszoztam Budapestre a Mezőség apostolával, Kövesdi Kiss Ferenccel, hogy ő ült az ablak, egyúttal a bal fülem felől: egész úton beszélt, beszélt, beszélt –, mégsem lett luk a hasamba, mert az ég világán semmit sem értettem belőle.

Hatvanhétben majdnem teljesen megsiketültem a bal fülemre. Vizsgázott a főhadnagyunk, kapitányi rangra, és én szolgáltam ki a tábori telefonnal az ágyúját; mondták ugyan, hogy mihelyest továbbítom a tűzparancsot, tátsam nagyra a számat, ehelyett csak eltátottam, miután eldurrant a világ –, és hát a találatról szóló jó hírt már felfogni sem bírtam, nemhogy kagylóba mondani. Azonnal fölváltottak szitkozódva. Két hétig zúgott az agyam, semmit sem hallottam, de egyáltalán. Ültem a gyengélkedőben műanyag papucsban, és vigyorogtam mindenre, amit mondtak. El is neveztek Zümbarécnak, vagyis Vigyorinak vagy talán Pisolygónak.

Ma sem hallom a karóra ketyegését. Egyszer úgy buszoztam Budapestre a Mezőség apostolával, Kövesdi Kiss Ferenccel, hogy ő ült az ablak, egyúttal a bal fülem felől: egész úton beszélt, beszélt, beszélt –, mégsem lett luk a hasamba, mert az ég világán semmit sem értettem belőle. A Népstadion mellett szálltunk le, Feri bácsi a kezemet szorongatva hálálkodott, azt mondta, a fél életét végigutazta, hol gyalog, hol szekéren, kocsin, vonaton, buszon –, de ilyen udvarias, kellemes utazótársa sohasem vala.

Temesvárra rukkoltam be, onnan is eresztettek haza, az 1968-as csehszlovákiai „események” miatt két és fél hónapnyi késéssel. De a szolgálat javát mégsem a Bega-parti városban, hanem a Bukarest–Băneasa közeli Otopeni falu közelében lévő egykori lovassági kaszárnyában húztam le. Előbb tizedessé képeztek Temesvárott, aztán szakaszvezetővé Otopeni-ben, rettenetes, kegyetlen körülmények között, vért pisiltünk. Aztán visszahívtak kiképzőnek a következő évjárathoz, így néhányszor kimenővel megsétálhattam magam a román fővárosban is. Szakaszommal jóban voltam, ismertem azokat a helyeket, ahová a kiképzés alatt el lehetett vonulni, például a băneasai állatkertet észak felől övező erdő oltalmába, telefonvonalat építve ki az állatkert kioszkjáig, ahol üveges sörhöz jutva, azt a szerszámos táskákban a centráléhoz cipeltük, majd nagyokat dumálgatva elszopogattuk. A hadnagy is velünk tartott, egy évvel volt fiatalabb nálam, belevaló csávó.

Az erdőben sosem keresett senki. Ha volt rá pénz, kétszer is fordultak az „előőrsök”. Déli kettőkor úgy vágtuk ki a díszlépést a placcon, hogy csodájára járt a regiment!

Déli irányban, még az első világháború idején a németek építette védőgyűrű széles sáncán túl kis házcsoport szunnyadozott, Odăile a neve, ami a régi románban tanyákat jelent. A legszélső kunyhóban lakott Baba Lina, szőrős arcú vénasszony, az újoncokkal elhitettük: kéjhölgy, ezt a derék rekányok be is vették, mindaddig, míg rájuk nem került a sor borért menni. Valami rettenetes kékfestője volt, minálunk százszorosnak nevezik az efféle szőlőt, a mienk nedűje is fest, bár kisebb a szeme, de illatosabb. Ez meg ahova odacseppent, nemhogy a katonaingen, hanem tán a szívünkön is kimoshatatlan pecsétet hagyott.

Hiába vágtuk a díszlépést, a politikai tiszt szagot fogott, aztán szerre fölfedezte a blúzokon éktelenkedő foltokat, és ebéd helyett úgy megfektetett a közeli mocsaras terepen, gázmaszkkal a fejünkön, hogy utána jó ideig nem volt gusztusunk a Baba Lina kék borához.

Már ott találkoztam olyanokkal, akik gátlástalanul kihasználták „ismeretlenségüket”. A könyöklő, intrikus természetűek, a besúgók, a feljebbvalók kémei csak úgy grasszáltak az ezredben. Hangsúlyozottabban nyilvánult ez meg Temesváron, ahol kevesebb volt a protekciós baka, és csak leszereléskor derült ki, hogy kikkel is szolgáltunk együtt annyi hónapon keresztül.

Volt például egy tizedes és egy szakaszvezető, valóságos bakanyúzók. Csúfondárosak, különösen a magyar anyanyelvűeket bozgorozták, szidták, mocskolták, a legrandább műveleteket sózva rájuk. A szakaszvezető Generálnak szólíttatta magát, így hívták a tisztek is, akik örültek, ha terror uralkodott a laktanyában, hiszen annál könnyebb volt a dolguk.

1968 őszén kukoricaszedésre vitték a társaságot, utána a leszerelésre várók ügyesebbjét gyárakban dolgoztatták. A Generálra és az ő Sancho Panzájára, a káplárra egy szakasz dolgos bakát bíztak. Reggelente felsorakozva bejártak a bőrgyárba, és csak délután érkeztek vissza, a két tisztes gyakran gyanúsan megtestesedve. Sűrűn látogatták a kaszárnya műszaki épületcsoportjában megbúvó szabóműhelyt. Alárendeltjeiknek persze nem engedtek kilopni egy zsebkendőnyi szajrét sem. Velük továbbra is ugyanolyan pokrócok maradtak. Egyik estén kissé elázva mutogatta nekem a szakaszvezető Generál, micsoda cuccot hozott össze magának. – Rám sem ismernek otthon, ha leszerelek – büszkélkedett. Valóban szép, fényes műbőr trencskó lógott a szekrényében. És az új öltöny is elegáns volt.

A hazajövetel hirtelen ért bennünket, hiszen úgy tudtuk, a bizonytalan helyzet miatt ott érhetjük meg az újévet is Temesváron. Rutinosan próbáltuk magunkra kapkodni a hirtelen kiadott civil ruhát. Volt, akire nem ment föl a nadrág, másokon lötyögött minden.

A Generál és az ő Sancho Panzája káromkodva, szitkozódva, üvöltözve csapkodott mindenfelé. Kiderült, hogy valaki vagy valakik megzenésítették a nagy gonddal csináltatott műbőr cuccokat. És a szemikámgárn zakót és nadrágot, meg a hegyes orrú Gubán félcipőket ugyanvalóst.

Hiába pattogtak, káráltak, már senki sem hallgatott semmiféle parancsra. Civilben haj, de másként viselkednek a fiúk. Viszanyerték emberi méltóságukat.

Az állomásra szállító teherkocsikra minden rend nélkül kászálódtunk fel. Az én bakáim odavettek maguk közé, és a restiben is együtt vártuk a szerelvényeket, ittunk és sírtunk. Ölelkeztünk és fogadkoztunk.

A fényesen kiöltözött ügyeskedők (deszkurkörécok) között mint valami szédelgő verebek: a Generál és az ő Sanchója, s hasonszőrűek még éppen elegen, mindenki ámulatára: félparaszti, félvárosi gúnyában zsanálódtak, a lábukon vadonatúj, de mégis: gumicsizma. Társaik nem rejtették véka alá a véleményüket. – Így vonultatok be, így mentek haza is, a vátrátokra, a tehenek farához!… – kiáltottak oda innen is, onnan is, az asztalok mellől.

Néhány kedves cimbora egy-két évig küldözgetett még levelet, lapot. Egyikőjük megírta, hogy miután mi, a belső-erdélyiek vonatra ültünk, a kocsmában kitört a balhé, és bizony nagyon megbúbolták a gumicsizmás parancsolókat. A Generál bicskát is kapott a bordái közé. (A tettest vagy tetteseket nem fogták el; mindenki szétfutott, felszívódtak az induló szerelvényekben.)

Isten ne vegye bűnömül, de csöppet sem vagyok rá kíváncsi, mire vitték örömteli gyógyulásuk után, kiket nyomorítottak még meg drága hazánkban, a hetvenes-nyolcvanas évek sokoldalúan fejlett, csúcsszocialista és evereszt-kommunista, gosztátcsürkés, multilaterál Eldorádójában.