Grappa di Garibaldi

• 2024-03-15 10:00:00

• Bölöni Domokos

Nem koldulok, nekem ne fizessen, uram. Nem vagyok lerongyolódva, csak kopottas és régi a lódenem. Na, isten isten. Kiáltsunk éljent a respublikára. 

Lámpázza lelkünk a bősz önismeret! 

Engedje meg, hogy megrázzam magam.

Ez csak törköly, az is lehet, hogy csak seprő, de ma kivételesen grappának nevezem. 

Mélymonológomat ne hallja. Ne figyeljen, ha drága az élete.

Kedvelem az egyszemélyes közműfajokat. 

Rám lámpáz a közmédia. Hány a kokárdám? Mily’ emlékek bugyognak fel, mint borvízforrás üdítő vize?

Mért tudnám, mért gyűjteném. Deszkát sem halmozok, padmalyom amúgy is eltolvajlódik. 

Na de hát ha riportot, akkor mért ne jelentkeznék, nem?

Nem szép, ha épp e napon aláznak.

Népszámlálom kokárdáim, magamba tekintve. Hozott egyet Kiss P. P. Budapestről, nagyon rég. Rejtegetni kellett. Kekszesdobozban,  süti között. Átcsúszott. Hozhatta volna mellére tűzve, kész. De akkor pedig alaposan átkutatják a kocsit, és majd egyebet is találnak. Mit, mit. Nem nagy dolgot. Például könyvet. Megnézik ám. Minden gyanús. De Kiss P. P. Budapestről részletes jegyzékkel érkezik. Talonban az önvédelme. Szerző neve, könyv címe, ára, és az ő – mint tulajdonos – neve; mert ugye. Ugye, kizárólag olvasni indul, oda fel a Madarasi Hargitára! 

Útlevél adatai, lakcím, telefon, irányítószám.

Ha valamit visszatartanának, bizonylatot kér. 

Áthívják a magyar kollégát. Kissé bosszús. Mustrálja a gyanúsnak vélt állományt, legyint. Csóró a csávó, kezeskedik értem. 

Semmi érdekes.

A kekszesdobozok; egyik meg van kezdve, nahát... Nem is finom. 

Becsülöm Kiss P. P. ajándékát. Kilencvenben már ünnepelt a közösség, én is kitűztem.

Alig zajlott le a kis felvonulás meg a verses-zenés ünnepség, ahajt vendéglőre vetemedünk. Nem büszkülünk, méltósággal viseljük a kokárdát. Akinek van. Bizony a fél falu kokárdásan jött elé. Zászló is került. Új is,  rongyos is. 

Szilaj szabadságunkban egyszer csak valamiben fogadunk komámmal, Veres Menyhérttel – s vesztettem. Ha nyerek vala, enyém egy palack tokaji. 

Kokárdám, a Kiss P. P.-féle bánja. 

Neki kettő lett, odaadja egyik sógorának.

Sosem kérdeztem Veres Menyhérttől, megvan-e még. Visszavásárolnám, az ő és a Kiss P. P. emlékéért. 

Ők immáron a fájdalommentes övezet dús dimenzióiban lazítanak, örök szólás fényeskedjék nekik.

Nekünk itt a tomporális re(s)publika. 

*  

Vacsorics asszonynál tizedikes koromban voltam ágyrajáró. A szűk udvarban három család élt, az utcára néző szobát a néni lakta.

Az udvar felőli konyha hármunk szállása is, az enyvszagú asztalosé és öccséé, a friss illatú kispéké, aki éjjel dolgozik, s nappal alszik – így csak egy ágyért kell fizetniük.

A lócaszerű tákolmány jut nekem. Csonterősítőnek. 

Az udvar szebbik lakásában a zűrös ügyvéd és féltékeny felesége  cirkuszolt naphosszat, olykor éjszakákon át. A férj módszeresen verte a sivalkodó asszonyt. Soha senki sem sietett segíteni. Egy alkalommal az udvar mélyébe szorított deszkatákolmány Jucija pörösködöttforma. Az ügyvéd neki is lekent egyet. S aztán kiszúrta a szemét huszonöt lejjel. Azt Juci duzzogva, de elvette, s hallgatott. Kell a pénz a pálinkára.  

Váratlanul hazaérkezett a Vacsorics néni unokaöccse. Magyarból. A honvágy időnként hazahozza. Elöl lakik a nagynéni szobájában. Éjfél körül vetődik haza. Régi barátaival mulatgat, ifjúkorának még fellelhető, lerobbant színhelyén, a düledező Fényes, most Türnáva  kocsmavendéglőben.

Éjjelenként dorgatórium szüremlik ki.  Macskanéni (így szólítja a nagynénit, elharapván a szavakat) szordinósan korholja unokaöccsét. Hallgatózom, nem értek semmit.

Bécu úr időnként bocsánatot kér, a hangja mély, mint a nagybőgőé. Belealszom. 

Hét végén utazik, búcsúzna. Csak engem talál ott. Tartsd a tenyered, mondja. Koromszürke korhelybűz árad belőle. 

Mintha aranypénzt pörgetne, számol a markomba három szép kokárdát. Egy a tied, s a másik két legény is kapjon. 

Böfög, s  beszól még.  

– Keccsók, Macskané’! 

Adószedőnek való öblös táskájával ki az ajtón, s kissé sántálva örökre el.

Macskané a félig nyitott ajtóból leskelődött. Most is, mint mindig. Lassan kigurul, setéten dohogva elkobozza az ajándékot. Ezek az izék nem maguknak valók, mondja borúsan. Vegyék tudomásul, hogy senki miatt nem záratom be magamat.

Később hallottam, jövet a temetőből, beszélték, hogy az urát, Kovács bácsit valami zászló miatt vitték el. Nem tudni, hol hányták rá az utolsó lapát földet.  

*

Ja, s még egy. Babráltak már ki önnel, uram? Nem hízelgek, jeleztem tán, hogy nekem senki ne fizessen, van saját pálinkám. Seprőpárlat, urasabban grappa. Ez csak kocsmai, de felmagasztalom. 

Az ilyen napon, mint a mai.

Garibaldi-féle grappát iszom.

Van belőle több liter. Kedveli a szójátékot? Virtualiter.

*

Driktől való kokárdám: szabadság és szerelem. Ez a Drik örökös agglegény. Derék polgár, nevét a katonaságból hozta; a gyakorlótér közelében sárba ragadt egy nehéz szekér. Azt ő kiemelte onnan, a század bámulatára. Ahogy a kürtöst trompetként, attól kezdve Józsit drikként ismerte a hadnép. A ’dric’ pedig éppen a derékból jön. 

Ez a kedves tróger többször is derekat fogatott velem. 

Úgy gyurmázta agyát a Jóisten, hogy merő hobbiból babráljon ki az emberekkel. Megbuherálta a vezetéket a doktoréknál. Mitől van az, hogy a legváratlanabb pillanatban áll el a forró víz? S ugyanolyan váratlanul indul a hideg?!...

Csak mert egyszer szóvá tette a nagyságos asszony, hogy feltűnően fogy a hűtőből a dobozos sör. 

Jaj, jöjjön, domnu Dric, csináljon valamit. Attól kezdve külön ki lett készítve a kávé és az ital, nem kell katlanérozni, sőt a bizalom oly erős, hogy mikor a doktorék mindig konferenciáznak Európában, a cimbire bízzák a lakást, a felvigyázást, a virágok locsolását, a pince ellenőrzését stb. – és sosincs semmi zűr.

A fogyó anyag az fogyó anyag. Mindig mindenből full, full, full. 

Drikk hív a mobilján. Talált valamit az ócskán. Mindent a bolhapiacról szerez be – ott kismillió vadiúj (lopott) szett vár vevőre, vidám vasárnaponként.       

Mindent is gyűjt. Találtam egy könyvet, mondja, neked van dedikálva. Csajozós fickó lehettél, hallod-e.

Kikiáltási ára két pálinka. 

Dicsak. Jókai regénye, A kőszívű ember fiai. Hanem ahol a dedikáció vagy a köszöntés szokott lenni, az első lap alján: semmi.

Ej, te Drikk, potyára kortyolod a pálinkámat.

Hozzad a következőt, addig megoldom.  

Na, helló. Lapozz a végére, a hátsó borító kebeléhez.

Nyitom, s hát kis tasak, beragasztva.

Tok, tok, titok-tok, átszúrt szív mint tulipán – színes ceruzarajz.

Óvatosan tapogatom, mi lehet a szerelmes tokocskában?

Egy minikokárda, muramista! 

A fonákján: ott a nevem. 

A lelkemben giling-galang. Boldogságom  határtalan(g). 

A kedves neve sehol.

Ki lehet? Ki lehetett? Ki volt?

Az a csaj szeretett engem, s én még csak nem is tudtam róla. 

Na, csirió, izé. Kapjon Drikk bónuszt, némi pálinkákat, nem sokat, mert szomorkás az eufóriám, vazze.

Decinként puhul azonban sztentmentesen remegő szívem.

Drikk bearanyozza márciusomat.

Vonulunk, zászló s éljenzés nélkül.

A díszpatak mentén egymást érik a demokratikus bögrecsárdák.

Hát az egyik kricsmiben én, lerobbant díszmokány: nem elhagyom az ajándék könyvet?!...  

Nem bánom, bánom. 

Bánom, nem bánom.

Lelkem infarktusa, ez egyszer kerülj el.

Vissza másnap, ott a könyv, benne a tok, abban a kokárda. Egyik ága kissé be van vágva, mintha szuvenírt metszett volna ki belőle a kedves teremtés.

Neopiás állapotában röhögve meséli Drikk, hogy semmit sem szabad komolyan venni, mert né, abban a tasakban lehetett akár kokárda is, de ő csak egy színes ceruzával készült emlékrajzot talált.

A gyurmázott agyában hemzsegő lakkozott s toronymagas intelligenciája vásároltatta vele az ócska kis kokárdát, amelyre nekem tegnap oly fájdalmasan potyogtak ultrarészeg könnyeim. 

Idióta, nem is könnyeztem.

*

Mondtam, uram, hogy nekem nem kell a maga konyakja. Én ma Garibaldi-grappával emlékeztem a magyar szabadságra. Oké, az olaszra is. 

Zsebbéli az emlékezés, szívbéli a dobogásszabályzó – húzza meg ön is, ha nem utálja.  

Örökös az öröm.

A kőszívű ember fiait elvitte valaki. Nyitott a lakásom, mióta kiraktak belőle. Anakronikus, de ma is lopnak könyvet. Előbukkan a semmiből egy-egy ilyen csökevény, röhejes, nincs villanya, nincs tabletje, nincs telcsije, sem laptopja.

Semmije. És ez a kövület olvasni szok’.

De a kis kokárdát idejében elmentettem.  Beültettem, szépen, két szál rozmaring társaságában, a Szent Bibliába.

A bibliát (apróért!) felkínáltam ennek-annak, antikváriumba is behurcolásztam. Nem kellett senkinek.

A foszlott, vászonborítású, elárvult relikvia.

Benne az én legdrágább kokárdám. Nem valódi, csak igazi. 

*

Nem kell az italom? Hej, de maga se fizessen nekem, uram. Én is voltam úr – retrográd elem. Mikor a stúdióbeliek ősei már elvtársak voltak. Ezek a pompás maradékok, la. A bűntelen nemzedék – nem is nemzedék, dehogy. 

Direkt generáció. 

Jelentkeztem, ültessenek engem is kamera elé. Nekem is van emlékem a kokárdáról. Iszonyodva küldtek tova. Az ilyen  koszos alkesz rontja az imázst, ugye, hát menjek onnan, mondták, anyám örömibe.

Szép a nyelv, uram. Lám, ezek százas, hogy nem olvasták a Toldit... Mégis milyen aranyosan beszélnek.