Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2013-10-15 16:28:54
Mostanában, amikor a gazdasági adatok megint vegyesek, a növekedés a 2008–2009-es intenzív válságszakaszt követő lendületvétel után megint lassul – a fejlett országokban kevésbé, a felzárkózó országokban érezhetőbben –, mind több a vita és a jó tanács, hogy mit kellene tenni.
A javaslatok és intézkedések a központi banki mennyiségi enyhítéstől a válogatott költségvetési ösztönzéseken és az adóztatás átalakításán át egészen a fedezett értékpapírok – a hírhedt „mérgezett eszközök” – forgalmának felújításáig terjednek. Vannak, akik úgy vélik, a munka oldaláról kell megközelíteni a kérdést, bővíteni kell a foglalkoztatást, munkahelyeket kell teremteni, csökkenteni a munkát terhelő adókat, persze lehetőleg csak a munkáltatóknál. Mások – mostanában mindenekelőtt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) – az adóztatás progresszivitásának növelését javasolják, mert attól csökken az egyenlőtlenség, igazságosabban oszlik el a válságkezelés terhe. Megint mások úgy vélik, a beruházásokkal van baj: ha nincs elég beruházás, az nemcsak a mai, hanem a jövendő gazdasági növekedéstől is elveszi az esélyt, nem lesz versenyképesség, nem lesz export. Innen vezet az út egy további iskolához, amely szerint a hitelezés a fő probléma: hiába, hogy a válságot látszólag a túlhitelezés okozta, most viszont – a ló túlsó oldalán – nincs elég hitel. Ha lenne, szaporodnának a beruházások, nőne az export, a profit, lennének új munkahelyek.
Mindben van mélységes igazság, de csak félig.
Ludwig Erhard, az 1950-60-as évek német gazdasági csodájának atyja egykor aforizmaszerűen így foglalta össze a gazdaság lényegét: „A gazdálkodás célja a jólét”. Jólét a gazdálkodásból lehet, illetve lesz, ha többé-kevésbé rendben mennek a dolgok. Lehet nyerni a lottón, lehet meggazdagodni tőzsdei befektetésből is – nagyobb eséllyel, mint a lottón, de nem sokkal nagyobb eséllyel, mint a lóversenyen, de csak ha a befektetőnek van pénze megvenni a sorsjegyet, az értékpapírt. Mindennek – minden profitnak, minden nyereségnek – az alapja azonban végül is csak egyetlen alapvető folyamat: hogy az emberek megveszik, meg tudják venni, és elfogyasztják azt, amit a gazdaság – az emberiség maga – termel. Ha nem tudják megvenni, akkor előbb-utóbb minden más csak piramisjáték, összeomlásra ítélve.
Itt tartunk ma.
Ha a gazdaság végső soron a fogyasztásért és a fogyasztásból él, akkor ez azt jelenti, hogy a többi folyamatot hosszabb távon és alapjában a fogyasztás vezérli. A fogyasztást pedig a jövedelem.
A számok pontosan ezt mutatják.
Az EU statisztikai hivatalának adatsoraiból kiderül, hogy például az euróövezetben a foglalkoztatottak munkajövedelme 2000-től 2007-ig összesen 9,6 százalékkal nőtt reálértékben. Eközben a lakosság fogyasztása, szintén reálértékben, 10,9 százalékkal bővült. Ezt követve és szolgálva a beruházások értéke 16,4 százalékkal, az euróövezet exportja pedig 28,8 százalékkal gyarapodott. Volt bőven hitel is: ezek reálértéke ebben az időszakban 67,5 százalékkal nőtt. A GDP növekedésének üteme mindazonáltal közelebb maradt a fogyasztás növekedésének üteméhez – 14,8 százalékos volt ebben az időszakban –, ami nem csoda, hiszen a fejlett országokban a hazai össztermék (GDP) körülbelül 60 százalékát a fogyasztás adja, és csak a többit az összes többi, vagyis a közületi kiadások, a beruházás és a külkereskedelem együttvéve.
Hasonló képet mutatnak az Európai Központi Bank (EKB) statisztikái. Eszerint az euróövezetben a lakosság elkölthető jövedelme – összes jövedelem mínusz adó, plusz szociális juttatás – a múlt évtized első felében, 2007-ig 8,0 százalékkal nőtt reálértékben. Erre 8,8 százalékkal bővülő fogyasztás épült, ezt 19,7 százalékkal bővülő vállalati, azaz magánberuházások szolgálták, és mindebből 36,9 százalékkal nőtt a vállalkozások nettó profitja a fő tevékenységből, mindenütt reálértékben. Közben a nem pénzügyi vállalkozások év végi nettó hiteltartozása 54,4 százalékkal, a pénzügyi szolgáltatók év végi követelésállománya 85,2 százalékkal, a tartozásuk 80,3 százalékkal nőtt, szintén reálértékben.
Igaz, a hitelezés buboréknak bizonyult: túlnőtt a gazdaságon, kissé átnőtt a lottózás térfelére. A fő baj azonban nem ez volt, hanem hogy a múlt évtizedben a lakosság jövedelmének növekedése jobban lassult a fejlett országokban, mint a hitel növekedése – ez volt az elképzelt nemzetközi versenyképesség ára.
Mindenesetre a válság óta a válságban mindez a visszájára fordult.
Az EU statisztikai hivatala szerint az euróövezetben a munkajövedelem tavaly ugyanannyi volt reálértékben, mint 2007-ben. A lakossági fogyasztás reálértékben 2,3 százalékkal, a beruházás 19,1 százalékkal apadt, így aztán hiába, hogy a versenyképes export 4,2 százalékkal nőtt, az euróövezet összesített GDP-je mégis 5,1 százalékkal csökkent.
Az EKB szerint a lakosság elkölthető jövedelme tavaly reálértékben 4,3 százalékkal, a fogyasztása 3,3 százalékkal maradt el a 2007-estől. A vállalati beruházások 17,7 százalékkal visszaestek, a nettó profit 12,7 százalékkal csökkent. A nem pénzügyi cégek év végi nettó tartozása 16,8 százalékkal szűkült, csak a pénzügyi szolgáltatók év végi követelésállománya nőtt, 6,2 százalékkal, a tartozásuk pedig 4,9 százalékkal, vagyis a régihez képest elenyészően. Ugyan honnan lenne profit és hitel, ha nincs fogyasztás?
Meglehet, a túlhitelezés nem jó. De a jelek szerint rossz az ellenkezője is. A megoldás pedig valószínűleg nem a következmények, hanem az ok kezelése lenne. A megoldás kulcsa pedig, amint a számok mutatják, ott a lábtörlő alatt: a széles lakosság jövedelmi helyzete a döntő mozzanat, az, amelybe az elmúlt évtized versenyképességi világversenye beletörölte a lábát.
Mészáros György – MTI