2022. augusztus 13., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Telitalálat az összevont cím, magvas gondolatsort indíthat el mindenkiben, aki kicsit is jártas az irodalom berkeiben. A két név egymás vonzata. Gálfalvi Györgyről azonnal az általa hosszú időn át szerkesztett népszerű szépirodalmi folyóirat, a Látó jut eszünkbe, a lap említésekor pedig egykettőre felsejlik előttünk a József Attila-díjas író, szerkesztő, publicista jól ismert alakja, rokonszenves egyénisége. Gálfalvi Gyurka, akiről az is sokat elárul, hogy mennyien szólítják becenevén, 1942. április 28-án született Marosvásárhelyen, kerek évfordulót töltött tehát, igazán érdemes a köszöntésre. A Látó idei áprilisi számában volt szerkesztő- kollégái külön rovatot szenteltek a 80 éves tollforgatónak, e rovatcímet kölcsönöztük mai köszöntő soraink élére. 

A GálfalviLátóban Szabó Róbert Csaba Gálfalvi György 1976-os szerkesztői leveleiből közöl válogatást, külön méltatva az akkor 34 esztendős Igaz Szó-munkatárs szókimondó bátorságát, őszinteségét, a mind tombolóbb diktatúra körülményei közt is leplezetlen konokságát, a leveleiből kivilágló hitet, hogy meggyőződésünkhöz, tartásunkhoz, emberségünkhöz ragaszkodnunk kell. A fiatal pályatárs külön kiemeli az ünnepeltnek azt a képességét, hogy humorral, iróniával, kacagással tudta ellensúlyozni a sorscsapásszerű megpróbáltatásokat. Láng Zsolt és Vida Gábor személyes emlékekben gazdag esszével, a költő Kovács András Ferenc és Markó Béla verssel rajzolja ki Gálfalvi portréját, hajt fejet az ünnepelt érdemei előtt.

Április 27-én születésnapi rendezvényen vehettek részt Gálfalvi György barátai, tisztelői. Két új könyv került közönség elé a Bernády Házban. A Mentor Könyvek Kiadó gondozásában megjelent Világlátó világszélen című kötetben számos szerző tollából állt össze egy szép és gondolatgazdag köszöntőcsokor. A csíkszeredai Book-art Kiadó Arcképek sorozatának legfrissebb darabja pedig az író Szárnyas malomköveink című új esszékötetével tette még emlékezetesebbé ezt az eseményt. Igen, eseményként értékelhető ez a jubileum, erről Kovács András Ferenc és Markó Béla Gálfalvi 

Györggyel folytatott beszélgetése is meggyőzhette a jelenlevőket. Ez is kidomborította, hogy a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja kezdeményezte összejövetel nem csak irodalmi vonatkozásaival érdemelte ki a közfigyelmet, a nyolcadik X-be lépett író személyében egy igazi értelmiségit, Marosvásárhely fogyatkozó emble- matikus személyiségeinek egyikét, az erdélyi magyar szellemiség példásan elkötelezett alakját illették a jókívánságok. 

Mellékletünkben a GálfalviLátó rovat írásaiban tallózva, koccintsunk mi is az író, nyugalmazott főszerkesztő egészségére! 

Isten éltessen sokáig, Gálfalvi György! 


A 80 éves Gálfalvi György köszöntése és könyvbemutatója a marosvásárhelyi Bernády Házban
2022. április 27-én               Fotó: Bálint Zsigmond




Láng Zsolt

A habermasi emberünk

(részletek)

(…) Gálfalvi Gyurkáról is a kézfogás jut először eszembe. Amikor 1990 januárjában új csapattagként a Látó szerkesztőségébe érkeztem, tenyerét vendégváró tálcaként előrenyújtva, ő fogadott. Az együtt eltöltött évek alatt számomra ő lett a habermasi etikával rendelkező bibói demokrata példaképe. Nekem ő mutatta meg, mit jelent demokratikusan működtetni egy intézményt. Mit jelent egy szerkesztőségben a demokrácia. Mit jelent a közös munka. Hogyan lehet manipulatív klisék nélkül hatni másokra. Hogyan alakul át a kisvárosi belterjesség habermasi értékrenddé. Más szóval, hogyan válik a kommunikatív cselekvésben rejlő racionalitás-potenciál segítségével feltárhatóvá, végül pedig leépíthetővé mindenféle hatalmi viszony, hogyan alakítható ki az aktív, a közös részvétel a döntésekben, és ezen keresztül milyen módon tárul fel a konszenzusos alapon kidolgozott és elfogadott etika lehetősége.

Ezek az idők már az 1989 utáni idők voltak, amikor a bibói félelemfaktornak kisebb volt a szerepe. Lényegesebbé vált a habermasi cselekvő racionalitás. Ami szolidabb bátorságot igényelt. Szembeszállni az előítéletekkel, a bebetonozott értékklikkek kulőr lokálnyikjaival, régi harcostársak poros hiúságával és így tovább, és így tovább. A demokrata nemcsak a zsarnokság és a rabszolgaság ellen küzd, hanem az öntömjénező szolipszizmusa ellen is.

Gálfalvi Gyurka soha nem mondta a Látóra, hogy „a lapom”. Jóllehet a szerkesztőségben ő dolgozott a legtöbbet. Nem ült az asztalfőn. Eleve kerek asztalt választott, ahol mindenki helye ugyanolyan értékű. Ma már egészen hihetetlen, de támogatta azt is, hogy a lap minden szerkesztőjének ugyanannyi legyen a fizetése. Sőt, miután kényszerűen át kellett mennünk a megyei tanács fennhatósága alá, vállalta azt is, hogy az állami adminisztrációt kiigazítva, a szerkesztőségen belül kiegyenlítsük a különbségeket. Ami természetesen számára volt a legelőnytelenebb. Vállalta. És ha már szóba jött, egyebeket is elviselt: rágalmakat, sértéseket, világra szóló hisztiket. Hányszor, de hányszor kiállt értünk, magára haragítva a fél világot. Toldi Miklósként tűrte, ha emiatt kirekesztették vagy kigúnyolták. A nehéz malomkövet soha nem dobta el, bár nem ismerek nála erősebb íróembert. Legfeljebb egy-két kulőr lokálnyik grumázát rázta meg, ha már nagyon elszemtelenedtek. Nem vette át azt az értelmiségi körökben igen elterjedt szokást, midőn csordába vetődve szapulnak ilyen-olyan közszereplőket, kieresztve fékevesztett harciasságukat. Holott mindig is volt elég muníciója és szenvedélye harcba szállni, de azt hiszem, ösztönösen is tudta, nem a személyt kell bírálni, hanem a rendszert. Meg azt is, hogy nem a szó gyűlöletes, hanem a használata. Belső koordinátái jól működtek zavaros időkben is. Ő idehozta Csoórit és Konrádot, Esterházyt és Görömbeit, Heller Ágnest és Szabó Magdát, a Jelenkort és a Kortársat, egy asztalhoz ültette a Holmi és a Hitel íróit, szerkesztőit. Marosvásárhely elképesztően sokat köszönhet neki. Idehozta a magyar irodalom „ötágú sípjának” legnevesebb képviselőit. Bezárkózás helyett kinyitott egy egész várost, ahhoz pedig, hogy merre nyíljanak az ajtók és az ablakok, zseniális érzéke van. Jóval tisztábban látszik ma már, hogy ez a mentalitás, lényegében ez az egyetlen mentalitás, vagy nevezzük programnak, stratégiának, politikának, amely a sokat szajkózott „megmaradás” biztosítéka. ( … )

Az igazi harc nem a csatatereken zajlik, hanem bennünk, a fejünkben, a gondolkodásunkban. Képesek vagyunk-e megújulni. Lemondani a hatalomról, szóhoz juttatni másokat is. Tudunk-e nagyvonalúak lenni. Saját magunkat le tudjuk-e győzni vagy sem.

Az észosztók tagadják a demokrácia hatékonyságát. Élhetetlennek nevezik a demokratákat. Kigúnyolják a háttérben maradót, az altruista cselekvőt. Persze, kiderül, mindig kiderül, mennyire nincs igazuk. A zászlókitűző győzők minden esetben kikopnak az időből, akármilyen derekasan viselkedjenek is. ( … )

A demokrata győzelme soha nem véletlen.

És az sem véletlen, hogy Gálfalvi Gyurka puritán értelmiségi maradt, ma is az. Ebben is példamutató. Megjelenítője annak az embernek, akivé mégis lehetünk.


Gálfalvi György arcképe, Kákonyi Csilla festőművész alkotása az ünnepeltnek




Markó Béla

Túlsó part

A nyolcvanéves Gálfalvi Györgynek


Az úszásról fogok beszélni ismét. Hiszen

úgy jártál-keltél Marosvásárhely főterén is, 

mintha úsznál. Széles karcsapásokkal,

miközben szétnyílt előtted a város sűrű,

keserű levegője, és a hullámzás ide-oda

 lökte a magnóliák hatalmas, rózsaszínű

szirmait. Aztán megnyugodtak, amikor már

messze jártál. És igen, a felejthetetlen

cementlapok. Vagyis a víz felé szelíden lejtő, 

kibetonozott Maros-part, ahol órákon át

lehetett napozni. Figyelni, ahogy néhányan

kitartóan gyűrték maguk mögé a komp

és a gát közti távot, oda-vissza egyszer,

kétszer, százszor. Nyilvánvaló volt, hogy

készülnek valamire. Átúszni az egyik

világból a másikba. A szabadságba,

ahogy akkor gondoltuk. Átszelni a Dunát

valahol lent Orsovánál. Még mindig megvan

a Duna. Talán a szabadság is. Már itt is.

De nem olyan. A cementlapoknál sem

úszik senki. Ott úsztál te is nyaranta,

rólad is hihette volna valaki, hogy készülsz.

Pedig nem. Nem arra. Egyet-kettőt én is

fordultam, ha kimentünk a cementlapokhoz.

Hamar elfáradtam. Sokan átúsztak.

Mi maradtunk. Úszol évtizedek múltán is

sok-sok medencehosszat fáradhatatlanul.

Nem a Maroson persze, hanem egy fedett

uszodában. „Bravó, öreg!” – kiáltották a minap

irigykedve a fiatalok. Tudom, nem szereted,

hogy öregnek néznek, de azért volt némi

elégedettség abban, ahogy mesélted.

Hogy még bírod. Jobban is, mint mások.

Nehezen jársz, könnyen úszol. Hiszen

úgy élünk most is, mint akik készülnek

valamire. Túlsó part? Szabadság? Dehogy.

Itt van minden. Sirályok Marosvásárhely

főterén. Írtam erről is már. Mindenről írtam.

De ma már azt is tudom, nem az a fontos,

átúszik-e valaki. Csupán az számít, hogy

átúszhatna, mert tőle függ, senki mástól.