Fülei Balázs tanár úr
Valamikor a század- (ezred-) forduló táján történt, hogy egyik növendékemet elvittem Szőnyi Zoltán barátomhoz, aki a marosvásárhelyi Művészeti Líceum legjobb zongoratanárának számított. A növendék abban különbözött a többitől, hogy ő az internet segítségével tanult meg zongorázni. Zoltán kedvesen és kíváncsian figyelte a fiatalember bemutatkozását a zongorajáték tudományában, majd leült a zongorához, és én ámulattal figyeltem a világ legegyszerűbb és legelragadóbb előadását a hangról. Ugyanazt a hangot szólaltatta meg minden ujjával, különböző magasságokból, a kéz minden mozdulatszépségét kihasználva, a koordináció számtalan lehetőségét felhasználva, a zenei mondat elkezdésének és szótagjainak jelentőségét magyarázva.
Színházi tapasztalatból tudom, hogy milyen jelentősége van egy-egy szó, mondat súlyának. A Bánk bán előadásra készülve Visky Árpád órákig próbálta, hogy egyik kulcsmondatát a Tiborc-panasznak – de adhatsz-é hát mindenik szűkölködőnek? – hogyan mondja, vagy Balázs Éva Melindája – Ez a magyar királyné? – hogyan hangozzék el.
Fülei Balázs zongorajátéka a maga zsenialitásával Liszt szellemét idézte. Nagyon mély emberiességgel rendkívül érdekes és vonzó képet rajzolt fel a minden képzeletet túlszárnyaló interpretáció. Ezért volt déjà vu érzésem, és kellett elmondanom, hogyan éli és alkotja meg a művész muzsikában vagy szóban, hogy a hangok élete világosan és tisztán kirajzolódjon.
A Harmonies poétiques et religieuses zongoraciklus 3. Isten áldása a magányban c. része a kezdő mű a hangversenyen. „Ezeket… csak olykor-olykor, Liszt zenéjének előadását hivatásuknak érző, kivételes művészek előadásában lehet hallani” – olvasom. A programzene születésénél vagyunk Liszt jóvoltából, itt éppen egy francia költő, Alphonse de Lamartin (1790–1869) egyik verse adja az indító strófát. Férfias ez a magány, bensőséges líra, cicomátlan, előkelő a zongorajáték.
Sayn Wittgenstein Carolyne-nak írja Liszt Pestről, 1874. január 1-jén: „Legutóbbi levelében az én Karácsonyfámról beszél újra. Remélem, jövő karácsonykor kiadhatom, s a másik kis művet is, amelyre régóta gondolok, a Via Crucist. Csak hat hét külső nyugalomra volna szükségem, hogy befejezzem mind a kettőt. Egyáltalán nem lesznek a tudás vagy a nagyképűség alkotásai, hanem gyermekkori emócióim egyszerű visszhangjai –, ezek az emóciók kitörölhetlenül élnek az esztendők minden megpróbáltatásán át!”. Nem árt tudni, hogy ez a két mű tényleg majdnem egyszerre készült el.
Tizenkét zongoradarab, tele meglepetéssel a virtuozitástól a tipikusan impresszionista-kolorista zongorajáték színeiig. Ez a Karácsonyfa-ciklus.
Bartók azt írja Liszttel kapcsolatban, hogy „bizonyos fajta muzsikához hozzá kell szokni. És íme – közönségünk mind e mai napig sem szokta meg Liszt muzsikáját”.
Fülei Balázsnak már más a véleménye. A zongorajátékán érzem. Átszellemültsége, stílusművészete a figyelmet a lélekre irányítja.
Köszönjük, tanár úr, a karácsonyi ajándék zongoraórát a római harangokkal együtt, melyek zúgták az Ave Mariát.
Csíky Csaba
