Záruló kapuk mögött rekedt a pillanat. Kioldódó cipőfűzők, marokba szorított ceruzák, mesefigurás folyosókon száguldó kisautók, anyuváró könnyek, mindent átszínező nevetések pillanata.
Záruló kapuk mögött rekedt a pillanat. Kioldódó cipőfűzők, marokba szorított ceruzák, mesefigurás folyosókon száguldó kisautók, anyuváró könnyek, mindent átszínező nevetések pillanata. A legkisebb ballagók bizonyára nem úgy élik meg a tarisznyás, virágkoszorús ünnepet, mint az elmúlt három-négy esztendő védelmébe – mint biztonságos, meleg fészekbe – máris visszakívánkozó szülők. A hat-, hétévesek számára még nincs tétje a búcsúzásnak, úgy érzik, bármikor visszatérhetnek abba a különleges, fényekkel, dallamokkal átszőtt világba, ahol nincs fontosabb a játéknál, és a meseföldi igazság mindig mindenen győzedelmeskedik. Talán – anélkül, hogy tudatosult volna bennük – ők léptek a legnagyobbat ezekben a napokban. Szárnynövesztő fészküket hagyták el, és most nagy, nyári boldogsággal ugrándoznak a faágon, ahonnan levélhulláskor indulni kell tovább. Magasabb ágakra, mindig magasabbakra, vékonyabbakra, ahonnan belátni az egész tájat, de leesni sem lehetetlen. Ezért van jelentősége az óvodai ballagásoknak, még akkor is, ha páran megmosolyogják vagy legyintenek rá. És jelentősége van a betűket tegnap, tegnapelőtt megszelídített kisdiákok ábécéünnepének, a tanító nénit átölelő negyedikesek énekének, a nyolcadikosok kamaszos, rejtett vágyakozásának az izgalmas „licis” élet után. Különös, hogy tizennyolc esztendőn át három-négyévente születik meg körülöttünk és bennünk az új. Mintha mindig ebben a visszatérő ritmusban hullna le lényünk valamelyik védőrétege, hogy megláthassuk, megcsodálhassuk az alatta rejlő kincseket, aztán ha éltünk belőlük, nőttünk általuk, új kincsek után nézzünk önmagunkban.
Különleges évzárón voltam tegnapelőtt. Udvarfalván, a Maros-parton búcsúztak óvodájuktól a nagycsoportosok, és a közös hancúrozással, gyerekkoncerttel, mesejátékkal, verssel, énekkel teliszőtt együttlét végén, a tábortűz fényeinél táncra perdültek, csillagokként forogtak kicsik és nagyok. Akkor, ott valahogy megszűnt az a szorongató érzés, amivel a kedves helyről távozóknak mindig meg kell küzdeni. Úgy tűnt, hogy senki sem lép ki az elkövetkezőkben a nagy, kék kupola alatt formálódott, varázslatos körből, az iskolapadot birtokba vevő „nagyok” előtt is tárva marad a napszínű „ház,” a fészek, amelyet óvó kezek és gondolatok fontak köréjük, hogy esőben, szélben meg ne fázzanak.
