A fényíró könyvei
2014-04-15 15:57:42
- Kaáli Nagy Botond
A marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat hagyományos Irodalmi Színpada nemrég olyan írót látott vendégül, aki – noha itt született – alkotóként, közszereplőként mindeddig alig jelent meg szülővárosában.
A marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat hagyományos Irodalmi Színpada nemrég olyan írót látott vendégül, aki – noha itt született – alkotóként, közszereplőként mindeddig alig jelent meg szülővárosában. Az idén 46 éves Bartis Attila 1984 óta él Budapesten, idén, április 11-én, a magyar kultúra napján hazatért. A G Caféban teljes telt házas közönség várta.
Az irodalmi esten a meghívott beszélgetőpartnereként a publikum Demény Pétert láthatta/hallhatta, aki bevallotta: Bartis Attila A séta és Nyugalom című köteteit hozta el, számára igen fontos könyvek ezek. A beszélgetés során szó esett régi és új időkről, alkotásról és mesteremberségről, élőkről és eltávozottakról (Bartis Attila édesapja Bartis Ferenc költő), prózáról és fotográfiáról (a meghívott ismert fotográfus is).
– 1986 novemberében mentem el innen, 16 évesen. Vonattal, két bőrönddel, ahogy nagyon sokan akkoriban. Apámmal kettesben, a Köteles utcából, az egyetem mellől. Azóta Magyarországon élek, írok és fényképezek. A válogatás idejének eljötte másképp jelentkezik a fotográfiában, mint az irodalomban. Előbbiben könnyebben megnevezhető a pillanat. Például már nagyon régóta írom ugyanazt a regényt, de közben történt pár dolog az életemben, ami radikálisan felforgatott mindent. Meghalt apám. Ezután nem lehetett a szöveget ugyanúgy folytatni. Ilyen szempontból irodalommal foglalkozni, írni sokkal nehezebb. Egy régi interjúban elhangzott, 30.000 kép közül kellene válogatnom. Abból azóta 130.000 fotó lett, de a válogatás ideje még mindig nem érkezett el, mert az élet ezen szakasza még nem zárult le. Fotográfus vagyok, de semmiképpen sem fotós. A fényképész mesterember. Fotósnak a nagyon agilis fotóriportert tartom, aki a fotográfia egy olyan ágát műveli, ami tőlem nagyon távol áll. Ez alkati kérdés. A fotográfus fényírót jelent, valószínűleg ezért ragadtam le ennél a szónál. Nagyon korán kezdtem fényképezni, de a kérdés – mint minden művészeti ág esetében – az, hogy mikor következik be egy minőségi változás, ahonnan kezdve legitim módon azt gondolhatja az alkotó, hogy amit ő csinál, az fotográfia. A kezdés, az első kép készítésének időpontja ilyen szempontból indiferens. Én óvodás koromban írtam az első verset, mégsem lettem költő, nincs hozzá tehetségem. A fényképezés egy nagy varázslás. Mágia. Apám az Új Életnél dolgozott, gyakran járt terepre, 5-10 éves koromban sokszor magával vitt. Haragos Zoltán volt a lap fotósa, aki néha a kezembe adta Yashica fényképezőgépét. Néha a laborba is lementem, segítettem neki. Ott kezdődött mindez. Később, bő tíz évig keresgéltem a nyelvem a fotográfiában. És egyszer letettem a kisfilmes gépet, és elkezdtem műteremben fényképezni. Így született a kortárs írókról szóló sorozatom, egészen fiataloktól az idősekig. Íróportékat és női portrékat állítottam párba, az írók pedig ezekhez írtak szövegeket. Ez lett az Engelhard-hagyaték című sorozatom. Aztán elkezdtem mobiltelefonnal fényképezni. Igaz, az akkori telefonom irgalmatlanul rossz felbontású képeket készített, de maga az eszköz nem volt komolyan vehető, így nem is feszélyezett olyan esetekben, amikor a rendes gépet nem vettem volna elő. Végül a telefon vitt vissza a kisgépes fotográfiáig.
Azt, hogy hol a határ a fényképezés és a fotográfia, az írás és az író között, nem a külső visszajelzések döntik el. Természetesen azok is fontosak, de ez belül dől el, akkor, amikor valami átkattan az emberben. Hogy ez bekövetkezik-e, és ha igen, mikor, nagyon személyre szabott. Bennem – az írás esetében – akkor történt, amikor még nem is publikáltam semmit. Akkor kezdtem el írni A sétát. Eldöntöttem, hogy ezt a könyvet muszáj mindenestől végigírni. Sokáig tartott, de ekkor váltam íróvá. Az, hogy mikor válik befejezetté egy mű, sok esetben a szövegtől függ. És a külső kényszer is fontos lehet. A Lázár-apokrifek szövegei valószínűleg meg sem születnek, ha az Élet és Irodalom nem kér fel, hogy havonta írjak egy tárcát. A külső határidő, az utolsó pillanatban leadott szöveg esetében már nincsen mód az utólagos javításra. Ez nem mindig jó érzés, de nem is tragédia. Ha ezeken a hibákon múlik a szöveg minősége, rég megette a fene az egészet. A sokat javított szöveg steril lesz és meddő. Ugyanakkor az is előfordul, hogy egy könyv annyit vesz ki az emberből, hogy utána az írónak hosszú regenerálódásra van szüksége. Az új regényem is alakulóban van, megjelenése már nem belső tényezőn múlik – válaszolta Demény Péter kérdéseire Bartis Attila, majd a magyarországi rendszerváltás 25. évfordulójára készült antológiába írt, Drága fiam című írását olvasta fel.
