Fele itt, fele ott

Születésnapi beszélgetés a 70 éves Józsa Erika előadóművésszel, médiaszakemberrel, íróval. 

– Kedves Erika, 1985-ben családoddal elhagytátok Erdélyt, és a földteke másik felén, Ausztráliában vertetek gyökeret. Miért döntöttetek így?

– Kezdjük a történetet középen: pontosan 35 esztendő otthon is, itthon is… Fél életemet már Ausztráliában éltem le. Mi lett volna, ha nincs ez a felezővonal? 1985 januárjában kettétört az életünk. Többes számban beszélek, mert férjem (Demian József filmrendező – szerk. megj.) épp úgy élt a szakmájának, mint én. A televízió nem csak egyszerű munkahely volt számomra, az ott töltött 14 év alatt valahogy összenőttem vele. Azon a napon, amikor beléptem a szerkesztőségbe, és azzal fogadtak: vége, nincs több adás, egész életem lényege semmisült meg. Ne feledjük, hogy Romániában akkor egyetlen televízió létezett: a bukaresti. A rádióadások többsége már jó egy héttel korábban megszűnt, csak a bukaresti rádiót hagyták meg. Engem oda helyeztek fél tucat kollégával együtt, nyilván pluszban voltunk. Hogy az új munkahelyemen „jól érezzem” magam, legalább hetente egyszer hívattak a káderosztályra, ahol egy elvtárs elszámoltatott: hány Ceauşescu-idézetet foglaltam műsoraimba? Megjegyzem, csodásan „passzoltak” volna a gyermekműsorokba, a mesék mellé, amiket akkor szerkesztettem… Jóskával már ’84-ben közölte egy „jóindulatú” bennfentes, hogy a legmagasabb szinten letiltották, az országban nem fog több filmet készíteni. Számunkra az egyetlen kiút az volt, hogy valahol máshol kezdjük újra. Valahol a szabad világban…

– Hogyan kerültetek épp Ausztráliába?

– Előtte tizenegy hónapot töltöttünk egy ausztriai menekülttáborban. Karácsony után érkeztünk, megtudtuk, hogy jelentkezni kell Traiskirchenben, ahol következik 2-3 nap „karantén”, míg tolmács segítségével felveszik adatainkat. Ez a „karantén” egy kaszárnya legfelső emeletén volt, gépfegyveres katonák őrizték a bejáratot. Ujjlenyomatot vettek, fotót készítettek szemből és profilból, pont mint a börtönben. De együtt maradhatott a család, István fiunk kétéves volt. Mire lezajlottak az ünnepek, s szállingózni kezdtek a tolmácsok, a két napból két hét lett. Így sikerült az első szabad szilvesztert rács mögött töltenünk. Később egy Bécs melletti kisvárosban helyeztek el bennünket, ahol a helyi lágerépületben kaptunk egy szobát és teljes ellátást.

– Mi történt a következő hónapokban?

– Valóságos hullámvasút következett: egyszer fent, egyszer lent. Napirendre kellett térnünk afölött, hogy mikor a határon kiléptünk, hátrahagytuk azt, akik voltunk. Lenulláztunk mindent, amit addig elértünk. Pár hónap várakozás állt előttünk, míg menedékjogi kérésünket elbírálták. A döntés függvényében maradhattunk volna Ausztriában, vagy jelentkezhettünk valamelyik tengerentúli országba: Kanada, Amerika, Dél-Afrika és Ausztrália volt a választék.

A várakozás idejét tekinthettük volna ingyennyaralásnak is, de egyikünk sem bírta a tétlenséget. Flüchtlingként (menekültként) nem volt szabad dolgozni, de lágerbeli társaink felvilágosítottak, hogy kisebb munkák vállalásába nem kötnek bele. Ezek az alkalmi munkák számunkra időnként váratlan, szinte valószínűtlen fordulatokat hoztak. Időközben Jóska mindenféle szakmában való jártasságának híre ment a környéken. Bármit kellett megjavítani, Herr Josefet hívták. Egyszer úgy döntött, megpróbál valamilyen filmezés közelébe kerülni, hogy lássa, hogyan dolgoznak az ottaniak. Németül nem tudott, hát nem is próbálkozott a szakmában. Felvette viszont munkásnak egy tévétársaság, amely az éppen sorra kerülő Bécsi Nemzetközi Vásár megnyitását közvetítette élőben. Jóskának a hatalmas felvevőt kellett cipelnie, ami kábelen keresztül kapcsolódott a kamerához, ami az operatőr vállán volt. A felvevőn, ami Jóska nyakában lógott, a vágó kezelte a gombokat. Minden rendben lett volna, csakhogy a bejáratnál a vágó lemaradt, nem engedték be a kiállításra. Jóska, aki hozzá volt kapcsolva a kamerához, ment az operatőr mögött, akinek sejtelme sem volt, hogy lemaradt a vágója. Szeméhez emelte a kamerát és valamit mondott németül, amit persze Jóska nem értett. De azt látta, hogy a kamerán kigyullad a lámpa, hát gyorsan megnyomta a felvétel gombját. Így „vágták” menet közben az anyagot, ami egy gyors ellenőrzés után ment is adásba. Ez volt az „élő” adás, fél órával, órával az esemény után. A tévétársaság főnöke megnézte az anyagot, intett, hogy rendben, mehet adásba, mikor a kétségbeesett vágó megérkezett, és előadta viszontagságait, miszerint az osztrák államfő és magas rangú vendégei miatt fokozott ellenőrzés volt, s mire bejutott a csarnokba, már nem tudta utolérni az operatőrét. Értetlen szemek meredtek rá: hát akkor ki vágta a felvételt? Előállították Jóskát. – Ugye te szakmabeli vagy? – kérdezte a főnök? Egy román fiú tolmácsolt, Jóska rábólintott, hogy igen. Mától fel vagy véve! Ugyanannyi fizetéssel, mint az osztrákok! A tévéfőnök nagyon meg volt elégedve Jóskával, a következő napokban egy tolmács segítségével sokat beszélgettek. Egy este előállt a következő ajánlattal: beadta az osztrák parlamentnek egy hármas érdekeltségű, osztrák–olasz–magyar privát tévéadó létrehozásának tervezetét, ennek jóváhagyására vár. Bekerültünk a bécsi elitbe, jöttek értünk az autók, és vittek partikra, születésnapokra, esküvőkre, mindenütt úgy mutattak be, mint az induló tévé vezetőit. Ment ez vagy két hónapig, pendliztünk az osztrák highlife (felső tízezer) és a láger között, amikor megszületett a parlament döntése az ügyben: leszavazták a privát tévét. Egyik napról a másikra mintha elvágták volna a szálat, megszűntek a hívások, vége volt a partiknak, a csúcsról a mélybe zuhant velünk a hullámvasút. Ráadásul a rendőrség leszedte Trabantunk román rendszámtábláját, mondván, hogy nem legális, nem vagyunk turisták. Át kellett volna menjen a vámon. Elvámoltatni viszont csak osztrák polgárként lehetett. S mi még mindig vártuk a választ a kérelmünkre… Mit csinál az ember a mélyponton? Amennyi erővel csak tud, elrugaszkodik felfelé… Először is vettünk egy másik kocsit. A rendőrségen, a beíratási procedúra során pedig kiderült, hogy megkaptuk a menedékjogot. A mérlegelés hetei következtek: maradunk vagy tovább megyünk? Visszazuhantunk a lágerélet hétköznapjaiba. Közben megtörtént a csernobili eset, s eldöntöttük, hogy feliratkozunk Ausztráliába.

– Miután megérkeztetek, a melbourne-i és a sydney-i rádiónál kaptál állást. Kérlek, mesélj a kezdetekről.

– Amikor 1986 novemberében megérkeztünk Melbourne-be, már hallottunk a magyar újságról, a rádióról, a klubokról. Elsőnek a Magyar Élet hetilap szerkesztőségét kerestem fel. Bemutatkoztam, elbeszélgettünk, s a lap tulajdonosa megkérdezte: sietek valahová? Mondtam, nem. Na, ha ráérek, akkor ott az íróasztal, ezt meg ezt kellene megírni. Attól kezdve hetente egy-két nap a lapnál dolgoztam. A rádiónál a magyar műsor vezetője szintén azt kérdezte: mikor tudnék kezdeni? Hetente három napon volt egyórás magyar nyelvű műsor, interjúkat készítettem, zenés műsorokat állítottam össze, műsort vezettem. Az SBS (Special Broadcasting Service) csak helyben volt hallható, a hatalmas távolságok miatt minden államnak saját helyi adása volt és van ma is. A több mint 50 nyelven sugárzó állami rádióállomás éppen teljes átszervezés előtt állt, fél éven belül minden állást megszüntettek, és az új állásokra versenyvizsgát írtak ki. A magyar műsor hírszerkesztői és műsorvezetői állást hirdetett. Bízva abban, hogy addigra megtanulok angolul (ami alapfeltétel volt), mindkettőt megpályáztam. A vizsga végül jól sikerült, mert mindkét állást felajánlották, választhattam. Csakhogy épp akkor költöztünk Sydney-be. Sebaj, mondták a rádiónál, az ajánlat a sydney-i stúdiónkba is érvényes. Mindkét helyen díjazták a munkámat, de a megélhetéshez teljes körű állásra volt szükség. Magyar nyelvű közegben ritka volt a fizetett munka. A klubokban, magyar házakban önkéntes alapon történt bármilyen kulturális tevékenység. Akkor Melbourne-ben nekem még legalább heti három napra munkát kellett találnom: egy fogtechnikai laborba vettek fel, ahol fogszabályzókat készítettem.

– A férjed hol tudott elhelyezkedni?

– Ő bútorrestaurálástól fotózásig mindent csinált, csak filmes munkát nem. Egy nap viccből azt mondtam: rossz helyen keressük az újságban az álláshirdetéseket: nem a hátsó, hanem az első oldalt kell nézni, ahol a vezérigazgatói, főnöki hirdetések vannak. Megfordítottuk az újságot, és mit ad Isten, ott állt: az ausztrál filmegyetem operatőri tanszékvezető tanárt keres! Ahogy mondani szokás: a többi már történelem. 1988 januárjában Sydney-be költöztünk, és Jóska elfoglalta állását a filmegyetemen. Én a rádiónál folytattam a munkát, mellette egy utazási irodában utazási ügynök lettem. A sydney-i rádiónál hírszerkesztőként dolgoztam, aminek az volt az érdekessége, hogy a híradó összeállításához a világ hírügynökségeitől befutott magyar vonatkozású híreket angolból kellett lefordítanom magyarra. Kezdetben 3-4 órával korábban mentem be, mert ez a feladat igencsak próbára tette az alig egyéves angoltudásomat. Nem volt fölöttem senki, akinek jóvá kellett volna hagynia az anyagot, nem ellenőrzött senki, egyszerűen nem volt szabad hibáznom. Volt a rádiós pályámnak egy csúcsteljesítménye, amit nem hagyhatok ki: a ’89 decemberi eseményeket gyakorlatilag élőben közvetítettem a Bukaresti Rádióval folytatott telefonbeszélgetések jóvoltából. „Az ablakon látjuk a tankokat, jönnek felénk…”, számolt be Simonffy Kati. Később aztán jött a diadalmas pillanat, kórusban kiabálták a telefonba: „Erika, győztünk, gyertek haza!” Adásban voltunk, amikor megérkezett a Bukaresti Rádióhoz az RMDSZ megalakulási nyilatkozata. Tomcsányi Mari azonnal beolvasta, így a sydney-i magyar rádióban hangzott el legelőször.

Haza ugyan nem mentünk, mert józan ésszel felfogtuk, hogy nekünk ez már egy újabb kivándorlás lenne, de az új magyar adással ’90 óta folyamatosan kapcsolatban vagyunk, az első ausztráliai filmünket nekik küldtük el, részt vettünk minden évfordulós rendezvényen, ők pedig figyelemmel követték tevékenységünket, és időnként hírt adtak rólunk az adásban.

– Az Ausztráliában megjelenő egyetlen magyar nyelvű hetilap, a Magyar Élet sydney-i szerkesztőségének vezetője lettél, és időközben elvállaltad a Duna TV tudósítását is.

– 1990-ben vettem át a sydney-i szerkesztőség vezetését, s csaknem 30 évig láttam el folyamatosan ezt a feladatot. Ez így egyszerűnek tűnik, de az elején egyáltalán nem ment simán a dolog. A lap kiadója az 1956-os, főszerkesztője pedig még az 1947-es menekülthullámmal érkezett, a lap olvasótábora is túlnyomórészt ebbe a két csoportba tartozott. Elterjedt a hír, hogy a lapot egy kommunizmussal fertőzött jövevénynek adják át. Az erdélyiek persze rögtön védelmükbe vettek: emberek, legyetek észnél, ez a mi Erikánk! Gyanakvó szemek követték minden mozdulatomat, minden szót, amit leírtam vagy kimondtam, de látva, hogy az újság nem változott vörösre, lassan megnyugodtak a kedélyek. „A mi Erikánk” rám ragadt, ugyanis később sokan jöttek azzal vissza erdélyi utazásaikról, hogy mikor megtudták, honnan jöttek, a házigazdák első kérdése az volt: ismerik-e Józsa Erikát? 1994 után lehetőség adódott ismét a televíziózásra, s a Duna Televízió ausztráliai tudósítója lettem. Kölcsönfelszereléssel dolgoztunk, éjszakánként a filmegyetem vágójában vágtunk. Gyerekeink gyakrabban aludtak az egyetem foteljeiben, mint a saját ágyukban. A szoros határidőket csak úgy lehetett tartani, ha repülővel, személyesen vitte el valaki a kazettát Budapestre. Hol volt még akkor, a ’90-es években internetes közvetítés?! Utasokat kellett találnunk a határidőkhöz passzoló napokra, akik hajlandók voltak kézipoggyászukban elvinni és kézbesíteni a Duna TV-nek a küldeményt. Furcsa helyzet volt egy olyan műsornak dolgozni, amit sosem láttam. 2003-ban, amikor műholdon keresztül végre eljutott hozzánk is, úgy éltük meg, mint hajdan a holdra szállást…

– Beszéljünk az itthoni évekről is. Nagyváradon születtél 1951. április 28-án. Mesélj gyermekkorodról, az iskoláról, az indulásról!

– A Körös partján nőttem fel. Ablakom a szemközti parton levő Szent László-templomra és a Városháza épületére nézett. Az utcában két házon is állt egy-egy emléktábla, miszerint egy ideig ott lakott Ady Endre. Az iskola gyalog 10 percre volt: reggelente átsétáltam az impozáns, szecessziós épületekkel körülvett Bémer téren (amit számtalan átkeresztelés után is ezen a néven tartott észben az emlékezet), elhaladtam a színház mellett, és meg is érkeztem az egykori Orsolya zárda épületében működő iskolámba. Sokat kirándultunk, hegyet másztunk, sátoroztunk, moziba jártunk és házibulikat rendeztünk. Bérletünk volt minden színházi előadásra, a filharmónia hétfői hangversenyeire, irodalmi körre jártunk és megnéztük a képzőművészeti kiállításokat, melyekből bőséges választékot nyújtott a művészekben gazdag város. Az utca nyelve a magyar volt, akkor még többségben voltunk. 

– Hogy kerültél a zenei élet közelébe már középiskolás korban?

– Máig sem tudom, hogy miért, de a mi iskolánkban (ma Ady Endre nevét viseli, az én időmben Moghiorosnak hívták) egyre-másra alakultak a zenekarok. Köze lehetett hozzá a határ közelségének és a túloldalról érkező új hangzásoknak, amelyek megbolondították az ifjúságot. Tizenöt éves koromban matektanításból összespóroltam a pénzt egy gitárra, és bevetettem magam a zenetanulásba. Ezt sokan nem értették, mivel jó voltam matematikából, ami valamilyen mérnöki pályára predesztinált. A zenét soha nem olyan foglalkozásnak tekintettem, amiből meg fogok élni. Az én fejemben nem volt semmiféle konfliktus. Beiratkoztam a népi művészeti iskola gitár szakára, ahol a filharmónia elsőhegedűse volt a tanárom. Négyévi kemény munka következett: délelőtt az iskolában, délután zeneórákon. Rendkívül magasra helyezték itt a mércét, de hamar belejöttem, s elkezdtem saját dalokat komponálni. Első fellépésemről egy újságcikk is megjelent, aminek az volt a címe: Aki nem akar utánozni…

– Valóban nem utánoztál senkit, mert 1968-ban, mindössze 17 évesen megalakítottad az első romániai női könnyűzenekart, amire felfigyelt nemcsak a közönség, hanem a szakma is. Elkezdtétek járni az országot… Mesélj bővebben erről!

– Hihetetlen, hogy ez több mint 50 évvel ezelőtt történt. A jubileum adott alkalmat legutóbbi fellépésemre 2018-ban a váradi színházban. A leányzenekar a Phosphor nevet kapta, színpadi viseletünket ugyanis foszforeszkáló gombok díszítették, és mikor felment a függöny, az elsötétített színpadon csak világító pontok látszottak. Saját szerzeményeimet játszottuk, tipikus beatzenekar, három gitár és egy dob felállásban. Négy hangra vokált énekeltünk, ami szintén újdonság volt. Hihetetlenül népszerűek lettünk. Rendszeresen felléptünk Várad klubjaiban és turnéztunk tágabb környezetünkben. Mindezt egy olyan korban, amikor az iskolásoknak este 10 után tilos volt szülői kíséret nélkül az utcán tartózkodni. Ellenőrző brigádok cirkáltak az utcákon, és mindenkit igazoltattak. Hogy elkerüljük őket, titkos útvonalakat alakítottunk ki a sötét mellékutcákon… Az együttes persze csak két évig élt, amíg le nem érettségiztünk. Szétszéledtünk, és mindenki ment a maga útján továbbtanulni.

– Te hová mentél?

– Bukarestbe indultam, felvételizni a műszaki egyetemre.

– Mesélj a Concorde együttes megalakulásáról, amelynek két tagja volt: te és Horváth Károly.

– Horváth Karcsi egy más zenei világból csatlakozott hozzám. Édesanyja zongoratanárnő volt, klasszikus zenén nőtt fel, a beatzene idegen terület volt számára, bár igen vonzónak találta. Csellón játszott. Első próbálkozásaink gitár, cselló, szájharmonika kísérettel hangzottak el, aztán Karcsi megtanult nagybőgőzni. Kísérleteztünk. Ezzel a furcsa, műfajilag besorolhatatlan zenével mutatkoztunk be a Népi Művészeti Iskola évzáró koncertjén volt tanáraink, legszigorúbb kritikusaink előtt. Mi ez? Sanzon? Virágének? Van benne klasszikus, modern és népi. De szabad-e a népdalt beatesen megszólaltatni? Vagy a klasszikus zenét felhígítani? Vitatkoztak. Aztán bevallották, hogy szabály ide vagy oda, végül is a közönség ész nélkül tapsolt, beleértve őket is. Valamit mégiscsak eltaláltunk; egy jól működő kombináció volt… A következő bemutatkozás egy házi koncerten volt a város képzőművészei és barátaik előtt, Fux Pál grafikusművész műtermében. A hatás döbbenetes volt. Az újságban megjelent egy krónika az egyik résztvevő tollából, amit mai napig őrzök, és ami felfegyverzett bennünket az előttünk álló megpróbáltatásokra. Már tudtuk: jó úton haladunk… Később új tagokkal gazdagodtunk, felerősödött, szerves elemmé vált a népzene, citera, gardon, tamburica társult hegedűvel, csellóval, nagybőgővel, gitárral, furulyákkal. Saját szövegekkel vagy versekkel párosítva egyedi, bárhol felismerhető hangzást, stílust hoztunk létre.

– Milyen emlékeid vannak az udvarhelyi Siculus fesztiválról, mely mindössze négy évadot ért meg?

– Mikor a Siculus fesztivált meghirdették, sejteni sem lehetett, hogy hány magyar énekes, együttes létezik az országban. Ki-ki a maga városában, szűkebb környezetében volt ismert, egymásról semmit sem tudtunk. Együttesként kellett beneveznünk, ezért nevet is kellett választani, így született meg a Concorde. Kizárólag eredeti szerzeményekkel lehetett jelentkezni. Az udvarhelyi művelődési ház színpadán egymást követték a zenekarok, énekesek, szájtátva hallgattuk egymást, hiszen minden új volt. Mire a hét lejárt, egy banda lettünk, és anélkül, hogy felfogtuk volna, létrehoztuk, megteremtettük a romániai magyar könnyűzenét. Nem sok példa volt rá a poptörténelemben, hogy egy kisebbségben élő nemzetiségnek saját könynyűzenéje legyen. 1971-ben a zsűri nekünk ítélte a Beat-nagydíjat, ’72-ben a Legjobb Szöveg díját. Ezeknél azonban még többre értékeltük a közönség által megszavazott népszerűségi díjat. A műsor utáni bulikon, mikor beléptünk a Siculus Klubba, tapssal fogadtak, az utcán autogramkérők rohamoztak meg bennünket. A fesztiválszervezők felajánlottak egy székelyföldi turnét, amit nyomban el is fogadtunk. Nem tudom, hogy csináltuk, mert nem ez volt a főfoglalkozásunk, de a következő években évente 2-3 turnénk, 30-40 fellépésünk volt. Tudósítások jelentek meg rólunk A Hétben, a Művelődésben, helyi lapokban, az Ifjúmunkás 10 részes sorozatban hozta le Concorde sztori címen életutunkat. (22-23 évesek voltunk!) A kritika általában jókat írt rólunk. Jókat – mit beszélek?! Újraolvasva a megsárgult újságkivágásokat, árad belőlük a szeretet. Biztosan akkor is éreztük, most utólag azonban elemi erővel hat rám, ahogy ráébredek: milyen sokszorosan kaptuk vissza a közönségtől azt, amit nekik nyújtottunk!

– 1971–85 között a Román Televízió bukaresti magyar adásának voltál a bemondója, szerkesztő-riportere. Hogyan emlékszel azokra az évekre?

– Abban is a Siculus fesztivál a ludas, hogy a tévéhez kerültem. Mérnöki pályára készültem, a fesztivál után várt a helyem az egyetemen, az aeronautika szakon. Az udvarhelyi közvetítést Bukarestben a képernyőn nézte a főszerkesztő, Bodor Pál, s hirtelen támadt ötlettel leszólt a kollégáknak: ezt a lányt hozzátok fel bemondónőnek! A televíziós szakmát nem én választottam, a szakma választott engem. Tény, hogy amikor először kerültem szemtől szembe a kamerával, úgy éreztem, hogy hazaértem, ott van a helyem. A szakmát menet közben tanultam, a nézők szeme láttára. Akkor nem volt erre a mesterségre kitalált szak az egyetemen, még az újságírói fakultás keretében sem, ahova végül is betuszkoltak diplomát szerezni. Az igazi egyetem számomra azonban a szerkesztőség volt, a riportutak, amelyek az ország minden magyarlakta szegletébe elvezettek. A bemondói szerep hetente egy napot töltött ki; szentírás volt, hogy az adásnapra bárhonnan vissza kellett érnem. A terepmunka persze egészen más volt, mint manapság. Nem dobták utánunk a témát, magunknak kellett utánajárni, felfedezni. Minden elképzelhető témakörben, műfajban megfordultam, személyes ismerősöm volt minden egyes tévénéző.

– Írásaidat, könyveidet, hanganyagaidat, filmjeidet, az általad szerzett filmzenéket és színházi alkotások zenéit hol lehet elérni, elolvasni, meghallgatni?

– Engem is foglalkoztatott, hogy amit a ’70–’80-as években vagy a későbbi időkben alkottunk, a mai olvasónak, hallgatónak, nézőnek elérhetetlen. Ezért létrehoztam egy weboldalt, ahol meg lehet hallgatni a bakelitlemezekről átültetett zenét, beleolvashatnak a könyvekbe, újságcikkekbe, megnézhetnek filmeket, videókat és sok egyebet, amit sikerült átmenteni a jelenbe. A cím: www.kettospont.net

– Férjed neves filmrendező, aki már itthon befutott a filmes szakmában. Kérlek, foglald össze az ő szakmai pályafutását!

– Férjemet a román filmtörténet az 1970-es új hullám egyik vezéralakjaként jegyzi. Operatőrként olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a már említett Nunta de piatră (1971), Zidul (A fal, 1973), Duhul aurului (Az arany szelleme, 1974) és más népszerű játékfilmek. Rendezőként 1977-ben az Urgia (Végveszély) című filmmel mutatkozott be Orosz Lujzával a női főszerepben. Legsikeresebb játékfilmjei az 1980-ban készült O lacrimă de fată (Egy lány könnye), amely bejutott az 1982-es cannes-i filmfesztivál hivatalos szelekciójába, és a Baloane de curcubeu (Szivárványbuborékok, 1982). Ez utóbbit annak idején letiltották, majd egy 2010 táján előkerült kópia szamizdatként terjedt a fiatalok körében, és valóságos kultuszfilm lett belőle. Felfigyelt rá a szebeni Astra filmfesztivál, és 2017-ben – röpke 35 év késéssel – megrendezte a hivatalos bemutatót.

– Milyen díjat és elismerést kaptál eddig?

– Nem sok helyet foglalnak el a vitrinben. Munkáim el sem jutottak olyan fórumokra, ahol felvállalták volna valamilyen szakmai díjra való benevezésüket. A Siculus fesztivál szeretettel őrzött, faragott székely kapus trófeáinak szomszédságában egy meglepő és megtisztelő elismerés: a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetés áll, melyet 2016-ban újságíró, zeneszerző, előadóművész, a Magyar Élet hetilap szerkesztője minőségben, „rendkívül színvonalas irodalmi, művészeti és lelkiismeretes közösségmegtartó” munkám elismeréseként kaptam.

– Miben állt, áll ez a közösségmegtartó munka?

– Ennek rengeteg oldala van. 25 éve vagyok titkára az Ausztráliai Magyar Kisebbségi Alapnak, mely az elszakított területek magyarságát támogatja identitása megőrzésében. Hogy csak egy példát említsek: a ’90-es évektől a 2000-es évek közepéig több száz magyar diáknak folyósítottunk ösztöndíjat a középiskolától az egyetemi tanulmányaik befejezéséig. Ez most „békeidőnek” számít, ám amikor mi megérkeztünk, a rendszerváltás előtti legsötétebb korszak, az erőteljes megmozdulások ideje volt Ausztráliában. 

1988-ban, nem sokkal Sydney-be érkezésünk után elvittek egy gyűlésre, melyet a Kézfogás Erdélyért akciósorozatért hívtak össze. Egyik ámulatból a másikba estem. Soha nem gondoltam volna, hogy a földgömb túlsó oldalán ekkora megmozdulás lesz értünk. 1988 augusztusában Sydney központjában kíváncsi tömeg figyelte érdeklődéssel a népviseletbe öltözött, buldózert ábrázoló plakátokkal felszerelt fiatalokat. Népi táncosok mutatták be a pusztulásra ítélt erdélyi falvak táncait. Melbourne-ben kisebb pánik keletkezett, amikor a városközpontban hangszórók buldózerek dübörgését kezdték hatalmas hangerővel sugározni. A tüntetés végén 7 ezer fekete léggömb emelkedett a magasba SAVE TRANSYLVANIA felirattal. Szeptemberben Canberrában, az ausztrál parlament előtt 6500 aláírást tartalmazó petíciót adtak át a külügyminiszternek a gyalogfutárok, akik stafétában tették meg Melbourne-ből a 600, Sydney-ből a 300 kilométeres utat.

1989 februárjában a Magyarországra menekült erdélyiek támogatásáért rendezett jótékonysági koncert az én feladatom volt. Dukász Anna Melbourne-ből jött át, de csatlakozott hozzánk a Kanadából éppen ott tartózkodó korondi énekes, Farkas András is. Dukász Anna azzal lépett a színpadra, hogy ennek a híre biztosan eljut Erdélybe… Nem vagyok biztos benne, hogy eljutott. Pedig fontos lenne tudni, hogy amikor azt hittük, hogy magunkra maradtunk, hátat fordított nekünk a nagyvilág, azokban a sötét, reménytelen órákban nem voltunk egyedül. A számtalan tüntetés egyike a sydney-i városháza előtt volt ’89 decemberében, egy időben azzal, amikor a földgolyó túloldalán Ceauşescu helikoptere a levegőbe emelkedett. Azért sokért nem adtam volna, hogy azt a hírt én mondjam be a magyar adásban…

– Két fiad van, akik közül az egyik „itt”, a másik pedig „ott” született… Mesélj a családodról, szeretteidről!

– István a marketingszakmában dolgozik, de igazi szenvedélye a fesztiválszervezés. Az interneten is megtalálható az általa rendezett Psyfari fesztivál. Magyarul idegen akcentus nélkül beszél, amiben része van a Balassi Intézetben töltött tanulmányi évnek is. Sydney-ben született Marci fiunk, aki a filmszakmában hangmérnökként dolgozik, munkája igen változatos: a dokumentumfilmtől a játékfilmig szinte minden megtalálható a palettán. Akit azonban mindnyájan hiányolunk, az Mamika. Édesanyámat 1993-ban sikerült kihozni, és 14 évet élt velünk, ahogy ő nevezte: a „szanatóriumban”.

– Ha elölről kezdhetnéd az életed, mit tennél másként?

– Semmit. Azt hiszem, ez így van jól, ahogy van. Ha mérleget készítek, nyilvánvaló, hogy a kritikus években kívülről lényegesen többet tudtam tenni az otthoniakért, mint ha otthon maradtam volna. Az itteniek pedig több hasznomat látták, mint amit máshol tudtam volna nyújtani. Jól beilleszkedtem, megtaláltam a helyem az itteni magyar társadalomban. De az ausztrálban is – főként munkámon keresztül. Nem beszéltünk eddig ausztrál identitásomról, arról a szakmai területről, amely minden egyébbel párhuzamosan húsz éven át főállást biztosított a sydney-i egyetemen. Ezzel kapcsolatban van mégis valami, amit másként tennék: hamarabb iratkoznék be újra az egyetemre. Kutatókkal dolgoztam, a számítógép nyelvén kommunikáltunk, folyamatosan tanulni kellett, lépést tartani egy villámgyorsan fejlődő technikával. 57 éves voltam, mire elvégeztem a University of South Australia Information Science szakát. Megkönnyítette volna a szakmai előrelépésem, ha hamarabb szerzem meg a diplomát.

– Mit üzensz a mai magyar fiataloknak?

– Nem hiszem, hogy tudnék újat mondani nekik. A mai, tegnapi, mindenkori fiatalok mindig okosabbak, mint az idősek. Én pedig, ha jól meggondolom, itt állok 70 éves fejjel, és még mindig nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek…

(2021)