Fekete bárányt keresve

A Counting Black Sheep kiállításról beharangozóként már szóltunk röviden egy korábbi számunkban, Steve Bradford tárlata viszont, amelyet egy héten át lehetett megtekinteni a marosvásárhelyi vár Vargák bástyájában augusztus második hetében, megérdemli a visszatérést azért is, mert ez is jelzi, mennyiféle alkotói jelenléttel szembesülhet az utóbbi időben a város művészetkedvelő közönsége. A brit vizuális művész, aki immár egy évtizede él Vásárhelyen és környékén, alkotási törekvéseiből párszor már adott ízelítőt az Art Nouveau Galériában, most viszont rendhagyó módon új honlapját is népszerűsítette, a művészete és személye iránti érdeklődést is megpróbálta felmérni, egyik új képét is kisorsolta az arra pályázók között. És sokat beszélgetett szakmabeliekkel, a média képviselőivel és „civilekkel”. Aki angolul nem tudott társalogni vele, azt lelkesen segítette felesége, Edith Bradford, akit a filharmónia korábbi munkatársaként sokan ismerhettek a helybeliek közül. Mondhatnánk, hogy rögtönzött kiállítás volt, főleg a méretes képek közül többnek nem is jutott hely a bástya belső falfelületén, azokkal a falhoz állítva lehetett szembesülni közvetlen közelről is. Ez is elősegítette a közvetlen, otthonias, baráti hangulatot, amely mindvégig uralta a rendezvényt. A közelség egyben azt is lehetővé tette, hogy a bizonytalanok alaposan megvizsgálják, fotókkal vagy festményekkel van-e dolguk. A felületes benyomások ugyanis elsőként a fotográfia felé látszanak elbillenteni a dilemma mérlegét. Aztán kiderül, a művész sajátos festői technikája és fekete-fehér, monokróm színvilága keltheti a fénykép illúzióját. Akár nagy, akár kis formátumú mű állítja is meg a képvizsgálót körútján. 

A szokatlan látnivaló mindegyre megállítja, marasztalja, ismeret- és élménytára mozgósítására készteti. Régebbi és friss médiahatások újulhatnak fel benne, szürreális, abszurd helyzetek, figurák szólítják meg, bűvkörébe vonja a különös látvány dinamikája. Fura emberi alakok, testpozíciók, aktok, félaktok, álomszerű jelenetek kelnek életre, kézmozdulatok üzennek, kollázsszerű megoldások keltenek meglepetést, és jelzik azt is, hogy a művész kezdetben a fotográfia terén jeleskedett. A festészet később vált szenvedélyévé, főleg mióta itt él Romániában, ahol nyugodtabb, kevésbé mozgalmas az élet, mint az Egyesült Királyságban. Ezen mi, itteniek csodálkozhatunk, de ha ő vallja, el kell hinnünk neki, valóban így érzi. De a párbeszéd során az is kiderül, hogy az érzelmek, hangulatok hamar és hevesen hatnak rá, ezért is váltotta fel munkásságában a festészet a fényképészetet. Az utóbbi a valóság meglevő dolgait, pillanatnyi állapotát tükrözi, viszont amikor fest, szabadjára engedheti a képzeletét, megteremtheti a maga belső valóságát, kikerekítheti, kedve, hangulatai szerint alakíthatja a maga jelképekkel felépített világát. Festményei nagy hányadát az indulatai, felháborodásai indították el. Ilyen vonatkozásban úgy gondolja, ő maga a szóban forgó „fekete bárány”. Nyilván mások is e kisebbség sorába tartozhatnak, ha ugyanúgy reagálnak, mint ő. Korábban, indulása idején a punk rock generációhoz sorolhatták, vizuálisan is az az áramlat ragadta magával, és néha mostanság is érzékelhető színhasználatában, képi visszatükröződésében annak a hatása. Van úgy is, hogy egy nagy alkotó, például Picasso vagy Magritte, esetleg a regényíró Lois Lowry műve befolyásolja. Vagy valami egészen más, sokkal régebbi, sokkal egyetemesebb. Mint az Edesszai nő című képe esetében, amely a tárlata plakátjára is felkerült. Ez az emberi szenvedés és áldozathozatal, a kegyetlenség és gyilkos ösztön érzésegyüttesét próbálja megtestesíteni a torinói lepel példázatából kiindulva. Az emberiségnek ez a felbecsülhetetlen értékű ereklyéje állítólag Edesszából, a mai török Sanliurfaként ismert településről került Torinóba. Nem véletlen, ha a festmény és a címe alapján a szemlélőben felmerül az a sok borzalom, amit az ukrajnai háború és a véget nem érő vérengzés évek óta okoz. Steve Bradford reméli, hogy alkotásaival ilyesmiket is tudatosít a nézőkben.