Újra Marosvásárhelyen a Magyarpolányi Nemzetközi Művésztelep alkotói (2.)

Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész múlt heti ismertetőjének folytatása

Elekes Károly – Dienes Attilához hasonlóan, akivel nemcsak barátok, de művésztársak is – a marosvásárhelyi gyökerű MAMŰ Társaság létrehívójaként nagybetűs értelemben szintén közösségi ember. A Munkácsy-díjas képzőművész számos, a kortárs és neoavantgárd képzőművészet általa kiválóan művelt műfaja mellett (éppen a magyarpolányi tábornak köszönhetően, aminek kezdettől fogva cselekvő látogatója) vált a bronz és alumínium kisplasztika egyik sajátos művelőjévé. 

Magyarpolányban készült szobrokkal, egy-egy akttal szerepel Nemes László, aki szintén ismert a causiszta rendszer ellen is formálódó marosvásárhelyi fiatal alkotóműhely valamikori katalizátor tagjaként. Itt, Marosvásárhelyen képzőművész tanárként több intézményben tanító, a Fiatal Maros Megyei Művészek Szövetségének akkori elnöke, ma a magyarországi zalai, illetve a muravidéki művészközösséget erősíti. Az akt mindig fontos témája volt művészetének. Korábbról ismert és heves vitákat kiváltó érzéki festményei még a tabudöntögetésről szóltak, legújabb aktjaira viszont leginkább az jellemző, amit Ősanya című alkotása kapcsán fogalmazott meg: „Izgalmas számomra a termékenységnek, az életet adó nőnek, az anyaságnak ez az ősi formavilága.” 

Barkos Bea szegedi zománcművész önéletrajza szerint pályáját bölcsészként, kutatóként kezdte, majd a képzőművészetben találta meg a gondolatai kifejező formanyelvét. Elvégezte a kaposvári, majd a szegedi egyetem rajz, vizuális kommunikáció szakát, majd a moszkvai egyetem művészetterápiás tanszékének külsős oktatójává vált, mindeközben állandó alkotói és kiállítói tevékenysége kapcsán vált ismertté. Vallomása itt a zománcozott kerámiáira is vonatkoztatható. „Köszönöm a művészetnek, hogy adott egy szegletet, amelyen kimondhatom összetartozásom az ősiséggel és nyitottságom a jövő felé.”

Sánta Csaba, aki nemcsak fiatalabb művésztársként, de a viaszveszejtéses bronzöntésben is egyenrangú szakiként vett részt a magyarpolányi munkában, itt most két ismertebb jellegzetes kisplasztikáját állította ki. Én sem tudok frissebbet mondani róla, mint amit a nemrég megjelent monográfiájába írtam.  

„Szobrainak sajátos, kissé fanyar, vagy inkább kissé tettetett, naiv bájjal elegy humora annak is köszönhető, hogy Sánta Csaba birtokában van egy olyanfajta szellemi emelkedettségből eredő könnyedségnek, amely a divatos nagy ideákat, a történelmi, művészeti és esztétikai trendeket, valamint az örökké újraéledő, mert túlélésre berendezkedett, úgynevezett nagy narratívákat tisztes távolságból szemléli, szívére bölcs óvatossággal veszi.” 

A Székelyudvarhelyen született, a középnemzedékhez tartozó, ma Baján élő Harmath István szobrászművész Székelyföldön jól ismert köztéri alkotásairól, Marosvásárhelyen, a város mai képét meghatározó remekbe szabott Bethlen Gáboráról ismert. Itt kiállított kisplasztikái a játékossággal is elegy posztavangárd egyszerre figyelmező és kedélyes darabjai. 

A marosvásárhelyi Makkai Istvánnak ugyancsak a posztavangárd, de jellemzően a posztkonceptualizmus jegyeit mutató, gyakran az abszurd esztétikáját is idéző tartalommal terhelt, de a könnyed intellektuális humortól is pikáns szobrászművészetének jellegzeteségeit hordozzák itt kiállított plasztikái. Nagy T. Katalin művészettörténész szerint: „művészetének egyik sarokköve éppen a megtapasztalt jelenségek, élmények értelmezése, a dolgok sokértelműségének kiaknázása”. 

Már az eddigiekben említettekből is kiderült, hogy a magyarpolányi szobrászművésztelepen olyanok is kipróbálhatják a plasztikai technikákat, akiknek ezen a területen alkotni kihívásnak számít. Persze a művésztársak készséggel segítenek azoknak, akik bele tudnak illeszkedni a tábor alkotói munkájának és szellemi baráti légkörébe. 

Nem csoda tehát, hogy Bódi Barbara is kikötött ebben a táborban. Karrierje lenyűgöző, hiszen egy cigányzenész családban született, és egy kézműipari szakközépiskolában érettségizett, ahol a porcelánfestés mesterségét is elsajátította, majd az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola rajz–vizuális kommunikáció szakán diplomázott, közben Baska József és Rényi Katalin iparművészek magániskolájában lakberendezői képesítést szerzett, de a neves cigány festő, Szentandrássy István tanfolyamait is látogatta. Férjével, Illés Henrik képzőművésszel egy darabig Torontóban éltek, ahol az Academy of Art University Fine Art szakán tanult. Jelenleg pedig a Kalyi Jag Roma Nemzetiségi Szakiskola és Szakközépiskola tanára, rajzot, vizuális kultúrát és művészettörténetet tanít. Legutóbb master szintű másoddiplomát szerzett az Apor Vilmos Katolikus Főiskola hittanár–nevelő szakán.

Művészetében az egyetemes művészi értékek mentén identitásának komplex jelrendszerével üzen, amelyben a magyar és roma hovatartozása, keresztényi misztériumkereső lelkülete és női, édesanyai érzékenysége is meghatározó.

Vele ellentétben a Magyarpolányi Szobrásztábor fiatal öntőmestere, aki Dienes Attila fiának, Szilárdnak a segítője, a közeli halimbai Horváth Gábor nem vett részt semmilyen intézményes művészeti képzésen. De itt bemutatott sajátos szemléletű két plasztikája jól mutatja azt a művészi autonómiához szükséges szellemi bátorságot, amit bizonyára mestere, Dienes Attila táplált tanítványában. 

A makói nagyon fiatal Tézsla Rebeka Viktória iparművész egyelőre inkább a művészi alakítás ipari hasznosításában, a tradíció és high-tech fúziója terén ért el sikereket. Korai projektjei során a legmodernebb 3D-nyomtatási technológiát alkalmazta, hogy klasszikus anyagokból, például fából formáljon szobrokat. Munkáiban kiemelten foglalkozik az egyensúly fizikai és metafizikai jelenségével. Alkotásaira a végletekig leegyszerűsített, letisztult, szerves formavilág jellemző. 

Itt látható munkája sokkal inkább a hagyományos kisplasztikák világába tartozik.

Utoljára hagytam két olyan művésznőt, akiknek munkássága, bár a szakirodalom szerint meglehetősen jelentős, számomra mégis különös meglepetést okozott.

Az egyik Antal Malvina szobrászművész, akinek útja Nagybányáról Pécsre, onnan Budapestre a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakára vezetett, emellett (nem mindennapi társítás!) mozgásművészeti performanszokat és táncdarabokat is rendez és koreografál.

Ars poeticája szerint: „Világunk egy mozgó entitás”. Egy ösztöndíjprogramhoz megfogalmazottan, témájának középpontjában olyan formai aspektusok állnak, „amelyeket a néptánc mozdulatai inspirálnak, illetve amelyekben a mozgásról alkotott meggyőződéseim fogalmazódnak meg.” Különös, archaikus, torzószerű alkotásai időben túlmutatnak mai világunkon, s az antik eposzi helyszínek meseszerűen távoli világát idézik. Munkásságának fontos része műveinek tere, ezek kiválasztása, a helyspecifikusság. Ezt ő úgy határozza meg, hogy: „A szobor tere, illetve a térben elfoglalt helyének gondolata olyan kiindulópont, ami munkáim egyik kardinális kérdése. Könnyű és nehéz, mozgó és mozdulatlan, a világ eleje, a világ köldöke, a világ mélye.” 

Végül álljon szövegem végén annak a művésznőnek, Detkovics Anikónak a méltatása, akinek ízlésvilágát a legközelebb érzem a Dienes Attiláéhoz, bár tartalmi vonatkozásban korántsem annyira filozofikus, mint ő. 

A Vácon élő és alkotó szobrászművészt a különböző anyagok és formák kapcsolata foglalkoztatja. Az autonóm szobrok, kisplasztikák, függesztett és fali plasztikák, installációk mellett nagy hangsúlyt kapnak munkái között a nagyobb méretű köztéri, szabadtéri szobrai. Plasztikáit, változatos anyaghasználatát mindig az adott téma és forma határozza meg, a különböző tulajdonságú anyagok, amiket más-más jellemekkel azonosítva kapcsol egymáshoz. Munkáiban visszatérően foglalkozik a rejtett belső terek, belső értékek feltárulásának kérdésével, az embereket érintő hatások vizsgálatával, és sok esetben fontos szerepet kapnak alkotásaiban a szimbólumok és a fény-árnyék hatás.