Farkas Ibolya – 75. – 55.

• 2014-02-28 14:02:05

• N.M.K.

Március 5-én 75. születésnapját ünnepli Farkas Ibolya színművésznő. Találóbb, ha úgy fogalmazunk, a város színházkedvelő közönsége köszönti őt.

Incze István fotója

Március 5-én 75. születésnapját ünnepli Farkas Ibolya színművésznő. Találóbb, ha úgy fogalmazunk, a város színházkedvelő közönsége köszönti őt. Sok szép élményt, remek alakítást köszönhetünk neki, az eltelt 55 esztendő során számos emlékezetes szereppel ajándékozta meg a nézőket. Ezt a napot új bemutatóval teszi eseménnyé a Tompa Miklós Társulat, Szabó Magda Az ajtó című regényének színpadi adaptációját adja elő Kincses Elemér rendezésében. Az egyik főszerepet, Szeredás Emerencet Farkas Ibolya játssza. Ebből az alkalomból készült az alábbi interjú.

– Szép születésnapi ajándék ez a szerep, művésznő. Így gondolja ön is?

– Nem. Én inkább az elmúlt 55 évről szeretnék méltóképpen megemlékezni. Hetvenöt éves lehet bárki. A lényeg az, hogy az elmúlt 55 évben én mint színésznő mit mutattam fel. Ez most nekem fontosabb, mint a 75 évem, amelyben nyilván benne van, és meghatározó a színpadi 55 év is.

– Talán nem is kell eldönteni, hogy ez vagy az-e a fontosabb. Itt van ez a szerep, nagy és szép feladat. Ön választotta vagy a színház kínálta fel?

– A színház nem kínál fel ilyesmiket. A színház egy csokor virággal biztos meg akart ünnepelni, vagy közölni a közönséggel, hogy éppen hány éves vagyok. De valahogy úgy alakult, hogy ez lett belőle. Valamikor meséltem egy beszélgetésünk során, hogy a 70. születésnapomról, ami szintén egybeesett premierrel és az 50 éves színházi múltammal, a színház vezetősége egy szál virággal sem emlékezett meg. Ez örök fájdalmam marad. Valószínű, hogy erről a keserűségemről néhányan tudtak, ennek köszönhetően valamilyen módon létrejött ez az előadás. Nem volt benne a színház programjában, nem terveztek nekem külön előadást. Nem volt olyan feladat, amit rám oszthattak volna.

– Visszanézve erre a hosszú pályára, nem emlékszem, hogy mindeddig találkozott volna Szabó Magdával.

– Nem találkoztam, de persze nagyon jól ismerem és nagyon szeretem a Szabó Magda-könyveket. Az ajtót is nyilván olvastam. És láttam színpadi előadást tévés változatban, Egri Katival Emerenc szerepében. Lenyűgözően jó volt. Jó pár évvel ezelőtt történt, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy valamikor én is el fogom játszani. Színházi közvetítés volt, egyszerűen csak tetszett, és nagyon emlékezetes maradt az alakítása. Aztán elkészült belőle Szabó István filmje a nagyszerű Helen Mirrennel. Persze, hogy nagyon kíváncsi voltam, mit fog kihozni a műből két Oscar-díjas együtt. Ellentétes vélemények vannak a filmmel kapcsolatban. Én el tudtam vonatkoztatni a könyvtől és a színpadi változattól is. Önmagában a film tetszett, ragyogónak, sugárzónak találtam. De akkor sem gondoltam arra, hogy én ezt a szerepet valamikor el fogom játszani. Aztán adódott ez a lehetőség, a kettős évforduló. Jó, ünnepeljük meg, de mivel? Jött ajánlat. Pataki András, a soproni Petőfi Színház igazgatója, aki korábban meghívott hozzájuk vendégszerepelni a Börtönnapló előadásommal, és tényleg nagyon nagy sikerrel mutatkoztam be ott, már ide is adott egy Ingmar Bergmann-forgatókönyvet, az Őszi szonátát, hogy azt szeretné velem a soproni színpadon a 2015/16-os évadban megrendezni. Rendkívül örültem neki, és felmerült, hogy talán itt is megrendezhetné. A színházunk nem értett egyet ezzel, de azzal igen, hogy keressünk egy olyan darabot, amit helyi rendezővel és helyi körülmények között rendezzenek meg itt. Kincses Elemérrel sokat dolgoztam együtt, régóta baráti viszonyban is vagyunk, ő is örvendett az ötletnek. Aztán eszembe jutott, hogy van ez a feladat, amit szívesen megoldanék. Úgy érzem, nagyon magasra tettem magammal szemben a mércét a Börtönnaplóval. Nem akartam alá menni.

– Itt, Vásárhelyen ezzel az előadással, ezen az előadáson mire nyílik rá az ajtó?

– Emerenc csak két ember számára nyitja meg az ajtót, összesen ennyit enged be az életébe, a mögött az ajtó mögött ugyanis az ő élete van, és ahhoz senkinek semmi köze. Egy iszonyatosan sok drámával és tragédiával bátran szembenéző, tapasztalt, bátor, egyenes gerincű embernek a múltja van ott. Persze, a nézőnek kell eldöntenie, hogy mit akar az ajtó mögött látni. Én meg azt próbálom felmutatni, amit én látok ott.

– Halmozta a jelzőket, ez is arra vall, hogy nagyon összetett a szerep.

– Igen, nagyon összetett. Ez nekem most egy olyan feladat, hogy az elmúlt év szomorú eseményét, életem legnagyobb tragédiáját, a férjem, Lohinszky Loránd halálát is magában hordozza. Ezt a fájdalmas veszteséget is hasznosítani tudom, mert sajnos a színész az élményeiből táplálkozik, nem csak a fantáziájából. Aztán a sors úgy hozta, hogy három héttel ezelőtt elestem, és gipszbe tették a karomat. Úgy kellett a jeges földről felkanalazzanak. Azt hittem, olyan állapotban leszek, hogy nem fogok tudni játszani, de mondták, hogy nincs törés, csak egy iszonyatos ficam. Fellélegeztem. Ha nem törés, akkor talán még el is tudom játszani a szerepet.

– Ez a tapasztalat is hasznosítható?

– Igen. Van is olyan szövegrész a darabban, hogy „annak idején, amikor el volt törve a karom…” Átmenve humorba, a színésznek általában kéz- és lábtörést szoktak kívánni. Ha ez kell a sikerhez, akkor elmondhatom, hogy egy picit a sors besegített.

– Mielőtt hasonló jókat kívánnék én is, rákérdezem: milyen a csapat, jó az összjáték?

– Annyira benne vagyok az előadásban, hogy ezt nem tudom megítélni. Alig van olyan jelenet, amiből hiányoznék. Tudom, hogy milyenek a közvetlen partnereim, de hogy összességében milyen az előadás, azt majd a közönség dönti el. Nagyon jó csapattal dolgozom. Konkrétan három főszerep van. Kiváló lehetőség Tompa Klárának és Bányai Kelemen Barnának, hogy újra bizonyítsa tehetségét.

– Ezelőtt néhány évvel, amikor a művésznő pályáját egy beszélgetőkönyvben idéztük fel, nem úgy tűnt, hogy jönnek még ilyen szerepek. A shownak folytatódnia kell?!

– Igen. Az ember sohasem tudhatja. Én egész életemben megkérdőjeleztem a továbbiakat. Rengeteget játszottam, gyönyörű szerepeket, a világirodalom legszebb női szerepeit majdnem mind megkaptam, de minden premier után már azon rágódtam, hogy jaj istenem, mi lesz a következő évadban. Soha nem éreztem magam biztonságban. Sohasem gondoltam, hogy nekem kijár, hogy rám gondoljanak a következő évadban is. Mióta nyugdíjban vagyok, nyilván még kevésbé hittem, hogy számítanak rám. A Börtönnaplót én ajánlottam, és ha egy rövid ideig nem Csapó György a színház vezérigazgatója, aki felkarolta az ötletet és nagyon támogatott, akkor nem is biztos, hogy sor került volna rá. Utána még jött a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, ahol Parászka Miklós tartott igényt az alakításomra. A színházon belül, azt hiszem, nem volt olyan egyértelmű, hogy ezt én játsszam, mások neve is felmerült. Örültem a felkérésnek, jólesett a Börtönnapló után egy vígjátékban játszani. És aztán a többi néma csend. Történt, ami történt az elmúlt évben, annak a tragédiáját óriási mértékben segített feldolgozni a soproni vendégszereplés sikere. Akkor álltam lábra, addig nagyon nehéz volt. Előtte úgy éreztem, hogy nem tudom, merre tovább. Hát erre: a színház felé.

– Igen, itt van. És újabb hasonló feladatokat kívánhatok. Isten éltesse sokáig, művésznő!

– Köszönöm szépen. A feladatok nem tőlem függnek. Én már biztos nem fogok harcolni semmiért. Ha felkérnek, és olyan a feladat, amit emelt fővel vállalhatok, állok elébe. De csak azért, hogy egy kicsit a színpadon legyek, azon én már rég túl vagyok. Megtanultam Lohinszkytól: ha eljutottunk valahova, az alá nem szabad mennünk. Vagy azon a szinten mérettetünk meg, vagy sehogy.