Európai Unió – Brexit és egyebek (VII.)

Az előző részekben ismertettük az Európai Unió történetét és szervezeti felépítését, valamint a hét fő uniós intézmény működését. Jelen részben egy közeli uniós témát dolgozunk fel, nevezetesen a britek 2016. június 23-án hozott népszavazáson hozott döntéséről, amelynek értelmében a britek kis többséggel, de mégis az unióból történő kilépésre szavaztak.

De hogyan is jutottak ide, melyek az okai a brit euroszkepticizmusnak, hogyan állunk most, illetve melyek lehetnek a hatásai a Brexitnek, és úgy általában megéri-e az unió tagja lenni? 

A Brexittel kapcsolatosan el kell mondani, hogy a britek EU-ba való felvétele, illetve a felvétel utáni életük soha sem volt problémamentes, mindig is különutasok voltak. 1963-ban Franciaország akkori vezetője, Charles de Gaulle éppen a hagyományos brit különutasságra alapozva határozottan ellenezte a britek felvételét az akkor még csak Közös Piac szintjén működő szervezetbe. De Gaulle 1969-ben megtörtént lemondásáig követ- kezetesen akadályozta a britek felvételét, megvétózva azt 1983-ban és 1967-ben, akik emiatt csak 1973-ban tudtak csatlakozni az EU-hoz, de az sem ment gördülékenyen. 

De Gaulle egyik fő érve az volt, hogy ha a briteket túl hamar engedik be, akkor azok az uniós integráció mélyítését akadályozni fogják, „trójai faló”-nak nevezte a briteket, akik az EU-ban is elsősorban az angolszász területek érdekeit fogják képviselni, nevezetesen Nagy-Britannia, az Amerikai Egyesült Államok és Ausztrália szemszögéből. Illetve azzal is érvelt, hogy a brit gazdaság túlságosan a volt gyarmatokkal folytatott kereskedelemre épül, nem fog tudni beilleszkedni az európai Közös Piacba (és természetesen nem akart számottevő brit befolyást Európában).

„Fel kell építenünk valamiféle Európai Egyesült Államokat”, ezt 1946-ban mondta Winston Churchill, és azóta is ezt tartják az Európai Uniót létrehozó folyamat egyik fő mondatának. Viszont, hogy de Gaulle-nak igaza volt, azt ugyancsak egy Churchill által tett 1951-es kijelentés  mutatja: „Elsődleges célunk a Brit Nemzetközösség és a Birodalom megmaradt részeinek egysége és konszolidálása. A második az angolul beszélő világ testvéri szövetsége; és a harmadik, az Egyesült Európa, amelynek elkülönült, de szorosan és különlegesen együttműködő szövetségesei és barátai vagyunk.”

A britek az 1955-ben elindult Közös Piacból két évtizedig kimaradtak, csak 1973-ban csatlakoztak. A csatlakozás nem ment simán, azonnal újratárgyalták a szerződéses feltételeket, majd miután aláírták a csatlakozási szerződést 1974-ben, máris népsza- vazáson döntöttek arról, hogy maradjanak-e… Akkor még 67% voksolt a bentmaradás mellett, ami azért akkor sem volt elsöprő többség. Meg kell említeni, hogy a csatlakozás pillanatában Nagy- Britannia a harmadik legszegényebb tagként csatlakozott, és óriási szüksége volt a Közösségre. A britek kedvéért alkották meg a  kohéziós politikát, amellyel annak idején óriási összegekben részesültek a nagy beruházások tekintetében, de ez ma nem zavarta  őket abban, hogy támadják ezt a politikát – a közösségi pénz tagországok megsegítésére és felzárkóztatására való visszaosztását –, ugyanis jelenleg  a kohéziós pénzalapok révén a szegényebb, keleti tagállamokat segítik.

Annak idején, mivel a britek sokkal többet fizettek be, mint amennyit visszakaptak az EU közös kasszájából, külön nekik létrehoztak egy egyéni visszatérítési rendszert, amelyet Margaret Thatcher ‘80-as évekbeli asztalcsapkodása kényszerített ki. Ez volt az igazi euroszkepticizmus kezdete. Elhíresült annak idején az „I want my money back” – „A pénzemet akarom!”. Ennek alapján mindegyik állam visszatérített egy bizonyos összeget az Egyesült Királyságnak (beleértve a később csatlakozó Magyarországot és Romániát is), habár ezek pénzügyi ereje össze sem volt hasonlítható. Az EU-tagság megítélése soha nem volt a briteknél egységes sem Margaret Thatcher, sem a későbbi miniszterelnökök: John Major, Tony Blair vagy David Cameron alatt. Az euroszkepticizmus Tony Blair alatt erősödött meg. Thatcherrel kapcsolatosan meg kell említeni, hogy az EU későbbi fejlesztésében azért jelentős szerepe volt neki is.

A brit különállásnak több oka van. Az egyik az, hogy a brit politikai-gazdaségi rendszer különbözik a kontinentálistól, sokkal flexibilisebb és vállalkozóbarátabb, szabályozásellenesebb. A brit parlament befolyása évszázadokra nyúlik vissza, az pedig nagyon nehezen ad fel abból a szuverenitásból, amelynek részleges feladása tulajdonképpen az EU egyik feltétele. A briteknél nincs írott alkotmány, a hatalmi ágak (parlament, igazságszolgáltatás, kormány) szétválasztása is nehezen átvihető dolog. A briteket a bulvársajtó is évtizedek óta az EU ellen hergeli, ugyanakkor David Cameron volt miniszterelnök annak ellenére, hogy deklaráltan EU-párti, belső politikai és pártpolitikai okokból több engedményt tett az euro-szkeptikusoknak.

A kelet-európai országok 2004-es csatlakozása csak olaj volt a tűzre, a magyarok, lengyelek, románok, csehek „segélyeken élősködő áradatával” jól lehetett riogatni és polarizálni a közvéleményt, pl. a szélsőjobboldali UKIP párt által.

A következő részben a kilépéspártiak érveiről fogunk beszélni, valamint Nagy-Britannia kilépé-sének lehetséges következményeiről. 

 

(folytatjuk)

 

Gogolák H. Csongor ügyvéd

office@gogolak.ro