A cím látszólagos komolysága ellenére
mégsem lesz vegytiszta szociológiai vagy politizáló eszmefuttatás. Már csak azért sem, mert nem áll szándékában a Csütörtöki kimenők írójának. Egy magyarországi internetes lapban olvastam azt a kifejezést, hogy „ragadós plafon”, amely plasztikus kifejezőerejével engem is megragadott. Akkor használja a szak- és elitpublicisztika, mikor arról beszél, hogy a magas jövedelműek – a plafont nyaldosó fizetéssel vagy járadékkal rendelkezők – gyermekei szinte minden esetben hasonló állásban, társadalmi helyzetben fogják továbbvinni a családi vállalkozást, hagyományt, pozíciót, vagy minden esélyük megvan arra, hogy ne szakadjanak le (el) az atyai-anyai kiváló-kiváltságos plafon közeli helyzettől (-ből). Magyarán: gazdag és sikeres emberek utódai maguk is gazdagok és sikeresek lesznek, minden adott a zökkenőmentes folytatáshoz. (Ellenpélda persze bőven akad.)
A másik oldalon, teszem hozzá, nem mintha az előző kifejezést nem tartanám alkalmasnak, odaillőnek a hazai állapotokra és elitkörökre (vörös és fehér, ill. liberál-konzervatív bárókra), beszélnünk kell a ragadós, ragacsos padlóról vagy pincehelyzetről is, ugyanis a rossz körülmények között élők gyermekei mára maguk is rossz (borús) előrejelzések között startolnak, és minden esélyük megvan, hogy ott is maradjanak életük folyamán. A szabadverseny közepette, a meghirdetett, de a gyakorlatban szigorú szabálytalanságok közepette (zavarosan) működő egyenlő esélyek uralma alatt. Vagyis egyszerűbben szólva: a szegény (esélytelen) ember gyermeke szegény (kis esélyű) marad. Hacsak…
Nos, itt van a kutya elföldelve. (Miért a kutya? Nem tudom.) Első helyen a legtöbb ember a tanulást említi mint kiragadó lehetőséget. Egy sokdiplomás ember még magasra ívelhet. (Nem inti őt Ikarosz példája.) Ez volt évszázadok óta az emberiség kitörési útvonala. A tanulás végén az emberfiát mesés állások és prespektívák várják, csábtáncot lejtenek előtte, Odüsszeuszként kell lekötöznie magát, hogy oda ne rohanjon/tipegjen, ahogyan a ’60-as években pestiesen mondák. Ám erre a kiábrándult realista azt mormolja, ui. veszedelmesen terjedt az új évezred elején a hervasztó (mondhatnám brexites) ideológia: minek repeszteni, gürizni, biflázni, nézz rá a mai újgazdagokra, kiskrőzusokra, semmi tanulással, bunkó manírokkal és tudatlanul is milyen menők lettek, és ekkor előveszik a becali/mészároslőrinci típusú gátlástalanok névsorát. Holott a felhozott alappélda éppen a kitörésről, a szédületes társadalmi, pénzügyi, korrupciós és erkölcstelenségi mobilitásról regél.
A másik út a becstelenségé, amelynek ugyancsak számtalan példája sorolható fel a történelemből, és amelynek követésétől minden lehetséges fórum a bölcsődétől a bíróságig óva int.
Volnának még lehetőségek, de a szorgalmas munkára a taxisofőrök – a nép hangja és kivonata – többsége azt válaszolja, mikor búcsúzáskor azt mondom, váljanak gazdag emberré (Guizot-val: enrichessez vous), hogy munkából, bármilyen szorgalmasan és kitartóan izzadsz, veszkődsz, megtollasodni nem lehet. Ők tudják. Valószínűleg próbálták itthon és főleg külföldön. Lakásra, autóra, vállalkozáshoz alaptőkére gyűjtöttek. Olyiknak persze bejött. Befutott. Lásd a környékbeli dombokon a kilátást szűkítő villázmányokat.
Szó volt már a mobilitásról. A szocializmus egyes időszakaiban nagy volt a társadalmi mobilitás. A szegény ember gyerekét – származás, osztályprotekció, előnybiztosítás révén – felvették magasabb iskolákba, szinte belökték az egyetemek padjai közé, majd a gyors főnökülés lehetőségét nemcsak felvillantották előtte, hanem bele is ültették az ilyen-olyan rangú bársonyos Thonet-székbe. Valljuk be, soha annyi kisember (munkás, kispolgár, szegényparaszt) gyermeke nem tanulhatott, nem törhetett ki osztályhelyzetéből – hogy végre egy marxista terminus technicust is bevessek –, mint azokban az időkben. P. o. a romániai magyar értelmiség – ma már többnyire nyugdíjaskorú tagjai – ezekben az időkben léptek az esélyek tágasabb mezejére, és lettek a szellem munkásai, érvényesültek, hol-ott apjuk még korábban (a háború előtt) legfeljebb csak álmodozhatott ilyen jövőről. Akár elhiszed, akár nem fogadod el, magyar vonatkozásban az egészséges nemzeti középosztályt (Teleki Pálék és a népi írók elképzeléseit) éppenséggel a komcsik valósították meg a maguk sajátos módján. Persze nem így nevezték, és tagadták a modell eredetét. Ahogyan a plagizálók szokták.
