Mindent behálóz a politika. A színházművészetet is természetesen.
Mindent behálóz a politika. A színházművészetet is természetesen. Hivatkozhatnék arra a minap akutizálódott ellenséges hangulatkeltésre, amely egy helyi többségi politikustól kiindulva borzolja a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház körül a kedélyeket. De nem akarok ebbe most belemerülni, egy jegyzet nem alkalmas a Népújságban már felvetett ügy alaposabb elemzésére. Viszont elkerülhetetlenül eszembe jutott újra, hiszen a holnapi színházi világnapra közzétett üzenetben is ilyenszerű gondolatokra bukkanok. Illetve pontosabb, ha nem gondolatokról, inkább kérdésfelvetésről beszélek, mert mint az igazi színház és annak legjobb képviselői, a dél-afrikai drámaíró, díszlettervező és rendező, Brett Bailey is mindenekelőtt kérdéseket fogalmazott meg március 27-i üzenetében, abban a reményben, hogy továbbgondolva a problémákat, a szakma és mi, a közönség hajlandóak leszünk a kérdőjeleit a magunk módján feloldani. Hogy a politikusok ugyanerre készek-e, arról nem vagyok meggyőződve. Sőt, többségük biztos rossz néven veszi, hogy hallja, olvassa, milyen színházon kívüli jelenségek foglalkoztatják a nemzetközi kiválóságot. Idézzünk Baileytől: „Egy olyan korban, amelyben sok millió ember a túlélésért küzd, elnyomó rendszerektől és a kizsákmányoló kapitalizmustól szenved, menekül a konfliktusok és a nehézségek elől, egy olyan korban, amelyben magánéletünket behálózzák a titkosszolgálatok, és tolakodó kormányok cenzúrázzák minden szavunkat, egy olyan korban, amelyben erdőket irtanak ki, fajokat végeznek ki és óceánokat szennyeznek, mi az, amiről beszélnünk kell? Ebben az egyenlőtlen világban, amelyben a legfőbb hatalom birtokosai arról akarnak meggyőzni minket, hogy létezik egyetlen nemzet, egyetlen faj, egyetlen nem, egyetlen szexuális preferencia, egyetlen vallás, egyetlen ideológia, egyetlen kultúra, amely felsőbbrendű az összes többinél, védhető-e az a gondolat, mely szerint a művészetek és a politika szétválasztható?” Nem folytatom. Úgysem azok veszik magukra a szónoki kérdéseket, akiket illetnek. Talán el is hárítják maguktól mindahányat, azzal a megjegyzéssel, hogy megfogalmazójuk nem is járt nálunk, nem ismeri az itteni valóságot. Megeshet, de mintha éppenséggel a mi honi jelenségeinkből ihletődött volna. Konkrétumok sokaságával példázhatnók, hogy Bailey állításainak mindenike tájainkon is érvényes. Fölösleges. Bárhonnan kiragadott egyetlen példa is egy egész jelenségsort tár fel előttünk, amelyben mindaz benne van, amiről a drámaíró beszél. Szemembe ötlik hirtelen egy hétvégi laphirdetés: A székelyek nagy megetetése. Utoljára zajlott Marosvásárhelyen. Na ne! Ne játsszam itt a tudatlant! Ez csak egy kabaré, ezt játszották itt utoljára a színészek az idei szezonban. De én máris egész másra gondolok, a valós élet ezernyi lehangoló tapasztalatára. És Ön is így lehet vele, kedves olvasó. A legfrissebb színházi ütök-kapok, az orvosi egyetemen legutóbb hozott hatalomfitogtató döntések és számtalan más olyan ígéret, álintézkedés, egyenlősdit mímelő határozat jut az eszembe, ami nem egyéb, mint nagy megetetés, közönséges, szemérmetlen átverés, nevezzük, aminek akarjuk. Dugig vagyunk mindezzel! Nagyon ideje lenne túllépni már ezen a fázison!
