2023. január 29., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Négy nap dörgött az ágyú/ Vízakna és Déva közt”… A minap hallhattam újra a verset a Petőfi-év rendezvényeinek egyikén. A harcmezőn is embertelen a vérengzés, de az ott tapasztalt hősi tettek megihlethetik a költőt, mint ahogy nemzeti költőnkkel, a kétszáz éve született Petőfi Sándorral is történt, aki 1849 februárjának elején Bem tábornok oldalán lovagolhatott a szabadságharc vízaknai „rettentő nagy csatájában”, és verselésre lelkesítette a hősiesség, az áldozathozatal szelleme. A költemény azonban egy másik négy napot juttatott eszembe, Nagyenyed ismételt tragédiáját, a 174 esztendővel ezelőttit. Igen, így kell mondanom, mert a „Maros-parti Athénnak” több pusztulása is volt főnixsorsú történelme során, joggal nevezte egykori költő tanára, Áprily Lajos a szenvedések városának. E tragikus eseményről nem születtek hősköltemények, magyar nyelven legalábbis nem, legfennebb búcsúzó lírai mementók. De hogy is írhatott volna erről bárki is ódázva! Ártatlan, védtelen emberek, békés idős polgárok, nők, gyermekek borzalmas lemészárlása semmilyen elvvel, magyarázattal nem indokolható. Hogy mi történt az akkori Alsó-Fehér vármegye székhelyén 1849. január 8–11. között, az mára már eléggé közismert kezd lenni, noha voltak hosszú időszakok, amikor egyáltalán nem is lehetett írni, beszélni róla. Öt éve immár a média egy része azon frissiben közzéteszi, hogy Enyeden, amely, akárcsak Marosvásárhely, „a világ abroszán a legkritikusabb hely”, fáklyásmenetes felvonuláson, bensőséges összejöveteleken tartják elevenen az emlékezés lángját. A mostani vasárnap estén is fotósorozatokon érzékeltette a világháló, milyen felemelő volt a nagyenyedi történelmi emlékeztető. Ez mindenekelőtt a kezdeményezők – Lőrincz Helga alpolgármester, Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója, Fülöp Szabolcs helyi tanácsos és lelkes segítőik – érdeme. És Oana Badea polgármesteré is feltétlenül, hiszen egy ilyen interetnikai rendezvény felvállalása, a magyar emlékezőkkel való együtt vonulás és a megbékélés, egyetértés jegyében megfogalmazott gondolatai nem akármilyen tartásra, bátorságra vallottak azon a településen, ahol a magyarság részaránya már csak 15 százalék, és az egyik iskola ma is az akkor történtekért felelősnek tartott Axente Sever nevét viseli. Utóbb a népvezért az osztrák császári igazságszolgáltatás ártatlannak nyilvánította, akárcsak a gyilkos mócvidéki csőcselék más vezetőit, de az utókor talán azt sem felejtette el, hogy az egész vérengzés egy császári parancs, pontosabban Anton Puchner tábornok intézkedése nyomán robbanhatott ki, és okozhatta több száz magyar szörnyűséges halálát. Ha azokra is gondolunk, akik a gyilkos fosztogatók elől sebesülten, ruhátlanul, védtelenül menekültek ki az akkori kegyetlen hidegbe, és fagytak meg a havas erdőben, hegyekben, ezernél is több áldozattal számolhatunk. Ha pedig a nagyenyedihez hasonló sorsú városokra, községekre is hivatkozunk, a felégetett, felkoncolt Felvincre, Zalatnára, Boroskrakkóra, Kisenyedre, az Erdélyi-hegyalja más településeire például, akkor nyilvánvaló, az említettnél sokkal nagyobbak a vérengzések magyar veszteségei. A megállíthatatlannak tűnő szórványosodás is valahova ide vezethető vissza. Apropó, szórvány, különös, hogy az enyedi borzalom és a környék más azonos jellegű korabeli eseményei kevésbé rázták meg a köztudatot, és visszhangjukban is kisebb hatásúnak tűnnek az utánuk következő nemzedékekben, mint például a közel egy évszázaddal korábbi madéfalvi veszedelem. Vajon a tömbben élő magyarok többet érdemelnek, inkább megbecsülendők, mint a szórványba kényszerültek? Éppen fordítva kellene lennie. Ha kevesebben is vannak, és így kevesebb potenciális szavazatot hozhatnak a politikai ambíciókkal megáldott fennforgóknak, nagyobb figyelmet, hathatósabb biztatást érdemelnének. Mindaz, amivel identitásukat megőrizhetik, többlet-erőfeszítést feltételez részükről. Én is kaptam meghívást a január 8-i eseményre. Korábban felvállalt kötelezettségem miatt nem utazhattam szülővárosomba közös főhajtásra velük. Sajnálom, mert sejtem, mennyi friss lelki töltettel, energiával és belső békével ruházott volna fel a vasárnap esti megnyilvánulás méltósága. Le a kalappal mindazok előtt, akik, az újabb nemzedékekre is gondolva, az elődeik előtt tisztelegve vonultak végig a város meghatározó magyar emlékhelyein!

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató