A békegalamb rég felszállt az égbe. Nem tudom, pontosan mikor, de ez a szép jelképünk valahogy kikopott a köztudatból. Ritkán látható. Annál bátrabban lábatlankodnak körülöttünk az igazi galambok, parlagiak meg örvösök, és a balkáni gerlék. Ott vannak a városaink terein, utcáin, bevegyülnek a sétálók közé, körülveszik a buszra várakozókat, megszokták, hogy az emberek morzsát vetnek eléjük, azokat csipegetik, jó dolgukban olykor még turbékolnak is, nem félnek. Néha kelletlenül felröppennek, ha egy-egy gyerek berohan közéjük, de a békés egymás mellett élés csökkentette az éberségüket, az önvédelmi reflex elbóbiskolt bennük. Csapdahelyzet. Tojnak a világra, pedig az folytonosan változik. Többnyire rossz irányban. És ez valószínűleg csak későre tudatosul a szárnyasokban. Most még úgy tudják, az ember a barátjuk, ártalmatlan lény.
Pár napja villant fel bennem ez az eszmefuttatás, egy utcai vadászjelenet hatására. Három izgalommal rohangáló kiskorúra figyeltem fel, ide-oda cikáztak. A kiskorúság alsó fokán járhattak, a legnagyobb, a vezér legfennebb hét-nyolc éves lehetett, a másik kettő jóval kisebb. Olyan szutykos, mocskos, gondozatlan, szakadt ruhájú, mezítlábas gyerekek, amilyenekből sok csatangol, kéreget, gyűjtöget, rosszalkodik, pimaszkodik nap mint nap a Kövesdombon és másfelé is, ahol éri, időnként még a buszon is, ha sikerül felsettenkedniük. Itt most másról volt szó. Közelebb érve derült ki, hogy egy galambot kergetnek. Az előzményeket nem láttam, de a galamb éppen mozdulatlanul állt középen, a purdék két oldalról lezárták a kerítések közt átvezető gyalogátjárót. A madár fáradtnak tűnt, és az is látszott, hogy rájött, ezek nem barátok, innen menekülni kell! A gyerekekben nagy lánggal égett a vadászösztön, semmi másra nem figyeltek, az ijedt galambra koncentráltak. Az hirtelen gondolt egyet, és alacsony röptével kifelé igyekezett. De nem volt elég energia benne. A fővadász utánavetette magát, és a kocsiúti zebrára vetődve, elkapta a riadt madarat. Mit törődött azzal, hogy tőle fél méternyire sikerült megállnia egy hirtelen fékező gépkocsinak? Ő kisebb társai üdvrivalgása közepette, diadalmasan mutatta föl zsákmányát. Megvan az aznapi vacsora! Vacsora? Aligha. Népesek ezek a családok. Talán desszertként szolgál a kevéske galambhús. Bár az is könnyen megeshet, hogy ezek a kiskorúak, és hozzájuk hasonlóan még nagyon sokan, többnyire vacsora nélkül kerülnek ágyba. Ha egyáltalán rendelkeznek olyannal. De azt is feltételezem, hogy az ilyen hányatott sorsú gyermekek bizonytalan kimenetelű táplálékszerzési akciói során mind több galamb kerül életveszélybe. Vajon mikor figyel fel erre a galambtársadalom? És milyen ellenlépéseket fognak majd tenni? Megromlik a viszonyuk az emberekkel? Szövetséget kötnek más állatfajokkal? Persze másféle kérdések is idekívánkoznak. Például az, hogy mit tesz a mi társadalmunk, hogy a lehetetlen körülmények közt élő emberek sorsa is megváltozzék. Ha erre akad megoldás, talán a madárbéke ügye is elrendeződik, galambocskáim!
