Újra veszítettünk harminc másodpercet. Na és, semmiség! Ennyi ideig a lélegzetünket is vissza tudjuk tartani.
Újra veszítettünk harminc másodpercet. Na és, semmiség! Ennyi ideig a lélegzetünket is vissza tudjuk tartani. Igaz, de már csak két perc maradt hátra! Utána jön a sötét éjfél, üt a Végítélet Órája! Azok a felelős tudósok, akik 1947-ben indították el azt a bizonyos órát, amely azt jelzi, milyen közel jutott a világ az ember okozta katasztrófához, és azóta is nyomon követik a folyamatot, most megint meghúzták a vészharangot, pontosabban előbbre vitték a tizenkettőt mutató nagymánust. Fél perccel kevesebb idő áll rendelkezésünkre, hogy megpróbáljunk tenni valamit a végső nagy baj elkerülésére. Mondják, 1953-ban álltunk még ennyire közel a mindent elsöprő katasztrófához. De most nem csak az atomháború veszélye fenyeget, nem csupán a Trump és Kim Dzsongun „kinek a gombja nagyobb” hősködése vagy más rémhírek, hamis információk veszélyeztetnek, a megállíthatatlannak tűnő klímaváltozás, az ellenőrizhetetlen mesterséges intelligencia alkalmazása és egyéb ilyen mai dolgok is meghozhatják a végpusztulást. Igen, a túlzott intelligencia, illetve annak a hiánya is lehet fatális. A filmek, rémregények jelentős hányada erről szól. De a valóság is ezt sugallja körülöttünk. Esetleg nem olyan visszafordíthatatlan következményeket sejtetve, mint amire a szóban forgó tudós testület igyekszik felhívni a figyelmet. Nem világválság, de Romániában például az előző kormány bukása s az új kormány megalakítása kapcsán hallhatjuk napok óta a katasztrofális jelzőt. Mesterségesen kialakított válságállapotról beszélnek ugyan, de túlzott intelligenciát, tudáshalmazt senki sem említ. Ellenkezőleg, ennyi lekicsinylő, blamáló, megsemmisítő jellemzést, amennyivel az újonnan felesküdt minisztereket illették a médiában és más nyilvános megnyilatkozásokon, aligha láttunk, hallottunk mostanig. Állják a sarat. A nagy huszonnyolcas, nevezzük így, hiszen már ennyien vannak, elhatározhatta, hogy mindenki mondhat, amit akar, ők úgy tesznek, mintha el sem jutna a fülükig, a tudatukig. És teszik a dolgukat. Na, ez itt a kérdés: mit tesznek, hogy teszik?! Képesek arra, hogy jól, szakszerűen vezessék az országot? Ez az, amiben rengetegen kételkednek. Mi, a nép egyszerű fiai is mondhatjuk a magunkét, de az igazat megvallva, fogalmunk sincs, hogy kicsodák, micsodák az új miniszterek, mennyire felkészültek, becsületesek, jó szándékúak. Az utóbbi időben már nem is törekszünk arra, hogy megjegyezzük a nevüket, úgyis egy-kettőre eltűnnek a süllyesztőben. Ők viszont nagyon is vágynak a bársonyszékre, és ha beleülhetnek, ragaszkodnak is hozzá foggal és körömmel. Körömből most igazán lesz elég és pompás díszű a Victoria-palotában. És fogadkoznak, hogy majd mindent megtesznek, ahogy elvárják tőlük. Ebben nem is kételkedünk: mindenre képesek. Ígérgetnek is gátlástalanul. 350 kilométer új autópálya 2020-ig! Jó vicc. Nem mintha nevetni való kedvünk lehetne, ha csak arra gondolunk, hogy az utóbbi időszakban a lehetséges 22 milliárd EU-s alapból a kormányzás mindössze egymilliárdnyit volt képes lehívni. Mi lesz ezután? Az unió legnépesebb kormánya, amelyben csak kormányfő-helyettesből négy van, és egyharmada nő, az eddigieknél is kiterjedtebb struktúrát, bürokratikus láncolatot tud majd kiépíteni. Persze akkor, ha lesz rá ideje. Valahol előttük is lebeghet egy vészjelző óra. Máris tudhatnak valamit, mert az egyik újdonsült tárcavezető el is szólta magát: tengeralattjárót építenek Romániában. Vajon ez azt jelenti, hogy lesüllyedünk a béka ülepe alá?
