Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Be kell látnom, jegyzeteimben túlteng a negatívum, sokkal gyakrabban írok bírálandó jelenségekről, mint dicsérendőkről. Negativista lennék? Mindenben csak a rosszat látom? Nem hiszem. Pedig talán jobb lenne, ha az én tükröm ferdítene. De sajnos a világ ilyen, a minket körülvevő valóság kínál több kritizálnivalót, mint követésre érdemeset. Persze mégis úgy sorjázom hétről hétre az intelmeket s a jobbító szándékú észrevételeket, mintha közzétételüktől meg is változnának a dolgok. Nem, ilyesmi aligha történik manapság. Persze attól még juthat eszembe egy s más, amit néha valakik meg is szívlelhetnek. Napjainkban azonban nem ez a jellemző. Annál inkább méltánylandó, ha azt tapasztaljuk, valamelyik jelzés eljutott a címzettekhez, mi több, cselekvésre is késztette őket. Tudom, balgaság lenne azt hinni, hogy ez vagy az egy, két, ki tudja hány újságcikk hatására változott meg, következett be, de az újságíró felfigyelhet arra, hogy valami, amit korábban rosszalt, már nincs úgy, és ezt is tudatosíthatja a közvéleményben. Hogy ne szövegeljek túl sokat, konkretizáljunk. Néhány hónapja morfondíroztam azon, mekkora luxus partvonalon kívülre helyezni tehetségeket csak azért, mert elérték, betöltötték a nyugdíjkorhatárt, miközben erejük, kedvük is lenne hozzá, hogy továbbra is megörvendeztessék a közönséget. Olyan jó erőben levő, szellemükben, lényükben fiatalos marosvásárhelyi színművészekre gondoltam, akik még szívesen szolgálnák Tháliát, képesek lennének újabb igényes alakításokkal a nagyérdemű elé állni. Egypáran bizonyíthatták, járható ez az út. Az utóbbi napok, hetek viszont egész sor nyugalmazott színészt reaktiváltak, és jó volt tapasztalni, mekkora vitalitással, milyen művészi alázattal léptek ismét az életet jelentő deszkára, milyen példás harmóniában tudtak együtt dolgozni fiatalabb kollégáikkal. A régebbi színházba járóknak is jó volt újra látni őket, tapsolni teljesítményüknek. Félre ne értse senki, nem a fiatalítás rovására szorgalmaztam korosabb művészek számára a játéklehetőséget. A színház mindig is elsősorban a fiataloké volt, és biztos örökre az övéké is marad. De csak nyerhet művészeti életünk, ha a minőségi színpadi teljesítményre alkalmas idősebb színészeket is alkatukhoz, korukhoz, képességeikhez illő szerepekben időről időre feladathoz juttatják. A Tompa Miklós Társulat, a Spectrum Színház, a Yorick Stúdió friss példái legalábbis erre vallanak. Persze ahhoz, hogy ilyesmit fel lehessen mutatni, az is kellett, hogy a város olyan kivételes színházművészeti potenciállal rendelkezzék, mint napjainkban Marosvásárhely, ahol az említett három művészközösség mellett több másik is hasonló odaadással és kellő professzionalizmussal igyekszik teljesíteni hivatását. Ez azonban már egy újabb témakörben feltételez átfogóbb gondolatmenetet. Most a megújuló régieket és az őket megpendítőket jutalmazza a taps!