Jönnek a migránsok, jönnek megállíthatatlanul. Vagy mégsem? Megállítja őket a tegnaptól beköszöntött „új időszámítás”?
Jönnek a migránsok, jönnek megállíthatatlanul. Vagy mégsem? Megállítja őket a tegnaptól beköszöntött „új időszámítás”? Visszafordulnak a szerb–magyar határon kialakított „hermetikus” határzár miatt? Nehezen hihető, hiszen az utánpótlás kimeríthetetlennek tűnik, újabb menekülthullámok érkeznek délről nap mint nap. Magyarország talán egy időre könnyített a helyzetén, bár valószínűleg lesznek még ez ügyben cirkuszok, a Schengennek viszont annyi! Ez már most borítékolható. Persze ez csupán egy a lehetséges jóslatok közül. A jelek szerint menekültkérdésben mindenki szakértő, mindenkinél tisztábban látja a szituációt, tudja, hogy miképpen kellene kezelni a dolgokat, akár van sapkája a migránsnak, akár nincs. Európa, a világ politikusai is így vannak ezzel, kapkodnak ide-oda, nyilatkozgatnak összevissza, és van akinek közben szétroppan a karrierje, másokat meg magasra dob a mindeddig páratlan népvándorlás. Páratlan? Volt még hasonló a történelemben. Ne gondoljunk a régmúltra. Elég visszatekinteni az eltelt két évszázad történéseire. Mi, magyarok is többször vándorbotot vettünk a kezünkbe, csak a folyamatot nem közvetítette élőben a hírekre éhes média, ezért nem is keltett akkora szenzációt. Hogy mondta a költő? „S kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk!” Igen, a sokat kárhoztatott Amerika volt a legnagyobb befogadónk. Akár a nyomor, akár az üldöztetés kényszerítette tengeren túlra az elődeinket. A múlt hét végén erről is szó volt Marosvásárhelyen, az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében, a Korunk folyóirat és a Lector Kiadó érdekes estjén. A magyar szétszórtság, az amerikai magyarság jó ismerője, a kérdés, a nyugati magyar diaszpóra sorsának hiteles kutatója, követője, a detroiti dr. Kovalszki Péter, az ottani Magyar Baráti Közösség elnöke beszélt adatszerűen, részletesen. Vázolta, hogyan lett az Amerikai Egyesült Államoknak 1,5 millió magyar vagy magyar származású polgára, akik közül ma mintegy kétszázezren beszélnek magyarul. Szóba hozta a kivándorlás nagy hullámait és az azokat kiváltó okokat, eseményeket: az 1848–49-es szabadságharc leverését, az I. világháború és a trianoni döntés következményeit, a gazdasági világválságot, a II. nagy világégést, 1956-ot, a kommunista diktatúrát, a ’89-es rendszerváltást követően a Nyugat kínálta jobb élet reményét. Gyűltek, gyűltek a magyar emigránsok, s a gazdag nyugati országok befogadták őket. Kit így, kit úgy. Megesett, hogy ’56 után a francia idegenlégióban olyan századok is összejöttek, amelyeket magyarul kellett vezényelni, annyi volt bennük a toborzott menekült magyar. És ezt nem Rejtő-regényben olvastam. Hivatalos adatgyűjteményből is sorolhatok számokat. A XIX. század utolsó, a XX. első évtizedeiben csak Erdély területét 520.000 személy hagyta el. 1918 és 1922 között 197.000 ember ment el Erdélyből. 1956 hatására pár hónap alatt több mint százötvenezren menekültek el Magyarországról. Az 1988–1993-as időszakban mintegy 120.000 romániai magyar távozott az anyaországba, illetve még tovább. Üldözöttek és olyanok, akiket „csak” egy emberibb élet lehetősége szólított el innen. Noha tudhatták azt, amit a hét végén megidézett Reményik Sándor máig érvényesen oly kifejezően fogalmazott meg Halotti beszéd a hulló leveleknek című 1923-as őszi versében: „És árvaság csak egy van, feleim:/ Az erdőn kívül lenni./ Otthontalannak, hazátlannak lenni./ Nagyvárosok rideg utcakövén/ A széltől sepertetni”. Igen, nemzettársaink közül is sokan érezhették ezt, habár menekültükben külföldön többnyire jól fogadták őket. Ezért is van az, hogy miközben manapság én is morgok, lamentálok, okoskodva mondom a magamét, egyértelműen nem vagyok képes állást foglalni, csak azt tudom biztosan, hogy az, ami mostanában történik körülöttünk és szerte a világon, nagyon nincs rendben.
