Pillangó nénit mindenki ismerte az utcában. Pedig minden bizonnyal ritkán hagyta el az első emeleti tömbházlakást – ha elhagyta egyáltalán valamikor, ilyesmire ugyanis egyetlen környékbeli sem emlékezett –, az erkélyablakból azonban szinte sohasem hiányzott. Az élénkebb fantáziájú szomszéd lurkók azt mondogatták néha róla, hogy valószínűleg gyökeret eresztett az élénkpiros muskátlik és a zöld futónövények között. Persze mindegyre elkapott párat a rá vonatkozó tréfás megjegyzésekből – a hallása ugyanis közel nyolc évtized alatt semmit sem romlott –, de ezért sohasem haragudott.
– Hova-hova, kis pillangó? – integetett le cinkos mosollyal az ismerős gyermekeknek és felnőtteknek, és vágyakozó tekintete, amíg csak lehetett, elkísérte a sietős léptekkel távolodót. Mindenkit ugyanígy szólított, életkortól és nemtől függetlenül, ezért is ragadt rá a Pillangó néni megnevezés. De amúgy is volt benne valami megfejthetetlen légiesség, ahogy kék virágos pongyolájában beragyogta a balkont. Kétség sem fért hozzá, hogy ő az ösztönösen, körülményektől függetlenül boldog emberek szűk táborába tartozik.
Látogatói nem voltak, egy sovány, fekete hajú nő kivételével, aki hetente többször is megjelent mögötte, a nyitott erkélyablakon át jól kivehető szobában. Az ismeretlen vendég jól egyensúlyozta az idős asszony mozdulatlanságát: percenként lehajolt vagy a magasba emelte karjait, port törölt, porszívót bőgetett, megöntözte a virágokat. Mint utólag megtudtam, ő volt Pillangó néni lánya, az egyetlen, aki nem érdemelte ki a kis pillangó megnevezést. Pedig szorgalmasan járt az első emeleti lakásba takarítani, főzni, mosni, mosogatni. Amint feltűnt, Pillangó néni szemmel láthatóan megváltozott. Merev, felhős tekintettel gubbasztott órákon át az erkélyen, mint aki egészen megadta magát a helyzetnek, és semmi mást nem kíván, csak azt, hogy ennek egyszer vége legyen. Ilyenkor másokkal sem próbált barátkozni, némán tűrte, hogy kék pongyolájára és ráncos nyakára rátekeredjen az idő. A két asszony közötti feszültség kívülről is jól érzékelhető volt, pedig sohasem veszekedtek. Azon a de-cemberi délelőttön sem, amikor a fekete hajú nő lekísérte Pillangó nénit a tömbház előtti sétányra. Taxi várt rájuk az erkélyablak előtt. Az idős asszony megszokott háziruhája helyett szürke kosztümöt viselt. Az arca is szürke volt, a tekintete is. Némán hagyta, hogy a fekete hajú beültesse az autóba.
Az elkövetkező hetekben üresen állt az első emeleti lakás, a szemfülesebb szomszédok vehették csak észre, hogy a korábbi látogató néha mégis megjelenik port törölni, szobanövényt öntözni. Idővel egyre gyakrabban jött, mint aki szeretné megszokni, birtokba venni a terepet. Valamikor február elején aztán végleg beköltözött. Eleinte csak köszönő viszonyban voltunk, aztán lassan, szaggatottan kialakult közöttünk a párbeszéd. Pillangó néni volt a közös pont, első beszélgetésünkkor is róla érdeklődtem.
– Édesanyám most már vidéken él, öregotthonban. Nagyon nem akaródzott neki menni, de nem volt más lehetőség. Súlyos érelmeszesedésben szenved, már jó ideje nem ura a tetteinek. Eleinte azt fontolgattam, hogy fogadok mellé valakit, azonban nem találtam olyan személyt, akiben megbíztam volna. Az sem jöhetett szóba, hogy összeköltözzem vele, mellettem ugyanis sohasem érezte jól magát, meg is mondta, hogy akkor inkább „elhúz” innen, mint a vadlibák. Kiskoromtól ilyen furcsa volt a kapcsolatunk. Engem inkább édesapám nevelt, Isten nyugtassa, tőle annyi szeretetet kaptam, amennyi két szülőtől is elég lett volna. Nagylány voltam már, amikor elmesélte, hogy anyut mennyire megkínozta a szülés utáni depresszió. Hónapokig rám sem bírt nézni úgy, hogy ne sírja el magát. Valószínűleg ez pecsételte meg a viszonyunkat. Én mindig igyekeztem a kedvében járni, ha nagy ritkán elviselte a közeledésemet, valósággal csüngtem rajta. De kamaszkoromra belefáradtam az elutasításba, magamba zárkóztam, és egyedül aput avattam be a gondjaimba, titkaimba. Ettől függetlenül mindig is szerettem édesanyámat, ez a mai napig így van.
– Meg szokta látogatni az öregotthonban? – törtem meg a ránk szitáló csendet.
– Hetente kétszer járok be hozzá, szerdán és szombaton. Persze, sohasem örül nekem, ilyesmit nem is várok el tőle. Egyszerűen szükségem van arra, hogy rendszeresen megbizonyosodjam a hogyléte felől. Tiszta ruhát viszek, és a kedvenc ételeivel is mindig meglepem, mert tudom, hogy válogatós, és képes semmit sem enni, ha nincs ínyére, ahogy az otthonban főznek.
– Ön korábban hol lakott? – fogalmazódott meg bennem egy kulcsfontosságúnak érzett kérdés, de akkor valahogy nem volt bátorságom feltenni, inkább elköszöntem.
Április elején volt alkalmunk újra beszélgetni az egyik lakótelepi bolt előtt kígyózó sorban, ahol éppen a fekete hajú nő mögé álltam be.
– Hogy van az édesanyja? – kérdeztem, amint megpillantottam.
– Mióta karantén van, nem látogathatom, de az ápolónők szerint ez egyáltalán nem viselte meg, sőt, most kezdi megtalálni a helyét. Rólam természetesen hallani sem akar, arra sem volt hajlandó, hogy amikor az otthonban dolgozó ismerősömet felhívtam, belenézzen a telefon kamerájába, hogy legalább láthassam. A szükségállapot elrendelésekor fontolgattam, hogy hazahozom, csak azt nem tudtam kitalálni, hogyan szervezzem meg úgy az életünket, hogy anyu biztonságban legyen, és velem se kelljen nap mint nap egy légtérben lennie.
Úgy éreztem, az elnapolt kérdésnek most jött el az ideje. A nő arcán egy izom sem rándult, miközben válaszolt.
– Bérbe adtam a kétszobás lakásom, hogy legyen miből fizetni az öregotthont. Nem akartam, hogy édesanyám garzonját lakja le valaki, mert ha egyszer úgy alakul, hogy haza kell hoznom, szeretném a régi, megszokott környezetébe visszahelyezni. Vigyázok is minden emléktárgyára, nippjére, mint a szemem fényére. – Egy pillanatra elhallgatott, mint aki azt fontolgatja, megérdemlik-e a szavakat a benne feszülő érzések, indulatok. Úgy döntött, ad nekik egy esélyt: – Ne gondolja, hogy nem fordul meg naponta többször is a fejemben, hogy talán mégsem döntöttem jól, amikor kimozdítottam anyut az életteréből. Talán önzés volt részemről, perszem nem anyagi értelemben. Önző félelem a bűntudattól, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy itt tartsam, ebben a földi létben. Mert bármennyire is keményszívű volt mindig hozzám, úgy érzem, ha innen eltávozik, reménytelenül sebezhető és árva leszek.
