A tájegység a Kis-Küküllő menti dombság nagy területén fekszik. Keleten Marosszék, nyugaton Aranyosszék határolja, tehát az itt gyűjtött anyag a Makfalvától Magyarkirályfalváig terjedő földrajzi területről származik.
Makfalvi fiatalok (Fotó: archív)
A tájegység a Kis-Küküllő menti dombság nagy területén fekszik. Keleten Marosszék, nyugaton Aranyosszék határolja, tehát az itt gyűjtött anyag a Makfalvától Magyarkirályfalváig terjedő földrajzi területről származik. A vidéket a Magyar néprajzi lexikon 3. kötete így határozza meg: „A Kis-Küküllő völgyének torkolatától a Székelyföld határáig húzódó szakasza illetve ennek környező vidéke… Erdély legkorábban magyarok által benépesített vidékei közé tartozik. A 16–17. sz. háborúiban lakossága sokat szenvedett és pusztult. Ma vegyes, magyar–román népességű.”1
A magyarság néprajzi térképe2 Királyföldnek (Szászföldnek) nevezi. Vízköz–Vízmellék a neve a dr. Kós Károly–Szentimrei Judit–dr. Nagy Jenő könyvének térképén3. Így a terület keleti része Marosszékkel és Udvarhelyszékkel (a Sóvidékkel) határos, a másik a szász vidékkel, ezért teljesen más jellegű a két tájegység népviselete. A Felső-Küküllő mentén levő, azaz a Balavásár, Erdőszentgyörgy, Gyulakuta vásárosközpontokhoz tartozó falvakban a viselet a nyárádmentihez és a sóvidékihez hasonlít. A továbbiakban az innen gyűjtött anyagról lesz szó. Itt a székely kismesterek az 1920-as évekig vettek részt a vidék népviseleti darabjainak az előállításában. A helybeli szűcsök, bundakészítők, varrónők mellett átjártak ide a Székelyföldről a harisnyaszabók, lájbivarrók, valamint a Kis- és Nagy-Küküllő mentiek is tőlük rendeltek ruhadarabokat. Székely kapcsolatokra utal a székely lájbi, a tászlis ing, a főkötő, s a Székelyföldről hordtak át szőttes anyagokat. A hagyományos öltözetet az 1930-as évekig mindenütt viselték, teljes kivetkőzés csak az 1960-as évektől történt, de az idősek máig megőrizték viseletüket vagy annak egyes darabjait, s konfirmálásra, falunapokra, ünnepélyekre felveszik, a fiataloknak átadják, s még újak is készülnek ilyen alkalmakra. A díszítés falvanként különbözik, mindenik iparos vagy varrónő a saját ízlését érvényesítette, s alakította a falu viseletét, amely alapjaiban a középkori nemesi-polgári hagyományokra utal4.
A Felső-Küküllő mentén a férfiak korukhoz illő kalapot viseltek: zöldet, szürkét, feketét. A legények bokrétája vagy helyi mester által készített vagy vásári művirág volt, de Hármasfaluban árvalányhaj és rozmaring is előfordult. Az ing kicsi gallérú, hasított, bő ujjú, s a mellrész bevágása körül apró lerakások vannak, a vőlegénying stikkolással, fehér hímzéssel díszített (Hármasfaluban, Makfalván). Itt is a fiatal legények piros vagy zöld lájbit viselnek háziszőttes piros-fekete, zöld-fekete anyagból, s zöld vagy kék zsinórral, tulipánosan, leveles, kacskaringós mintákat varrnak rá. Makfalván a férfilájbit duplán rézgombokkal is kirakják. A fehér harisnya is piros vagy kék, esetleg fekete, kacskaringós, lóhereleveles sújtással díszített a zseben és alatta. A viselőkabát is, az ünneplő ujjas is háziposztó, az ujjast barackmagos, fenyőágas mintával szőtték, fekete zsinórral díszítették. A makfalviak az edényekkel együtt posztót is vittek árusítani más vidékekre. Az ügyes falusi szűcsmesterekhez távoli vidékekről is eljártak bundalájbit, kucsmát, Árpád-sapkát rendelni. A lábbeli „harmonikás” csizma volt Makfalván 1960-ig. Hármasfaluban előbb lágy szárút, majd kemény szárút, s 1960-tól bürgerit is rendeltek néhányan.
A női viselethez tartozó fejkendőt Erdőszentgyörgy környékén és Hármasfaluban házilag kézzel hímezték ki vásárolt szövetanyagra vagy bársonyra (Gyulakután). Az asszonyokat fekete, gyöngyös, selyemszalagos főkötőjükkel temették el mindenütt.
A szőrdelin fejkendőt előbb kézzel hímezték, majd vásárból vették meg gépi hímzéssel. A hasított ingnek keskeny volt a gallérja 1900-tól, ez állógallér is lehetett, s a mellrészt a hasíték két oldalán virágmintával hímezték ki. A lékri, blúz anyaga kender, diftin viselőnek, selyem, bársony ünneplőnek. A kendervászon alsószoknya jól kitartotta a felső szoknyát. A lájbi és szoknya anyagát házi gyapotszőttesből varrták, apró fekete mintával. A leányok pirosat, az asszonyok zöldet, kéket, 40 éven felül feketét viseltek. Nagyünneplő volt a bársonylájbi. A lájbikat virágmintás szalaggal és sújtással Makfalván, gyöngyözéssel is Hármasfaluban, cakkos mellkivágással díszítették. A szoknyaanyagot minden háznál szőtték, főleg barackmagos mintával, s még eladásra is készítettek a piros-fekete mintásból. A szoknya a tulajdonos anyagi helyzetétől és a viselés alkalmától függően festett kendervászon és szatén is lehetett. A kötény az 1900-as évek elején fekete vagy fehér szögletes, fodros selyem. 1940-től a fehér kötényt hímezték, levasalt rakásokkal készítették, s megjelent a kerek, fodros, csipkés is (Gyulakután), Hármasfaluban pedig „szőrkarincát” viseltek. A kabát rövid vagy háromnegyedes hosszúságú gyapjú háziszőttes. Hármasfaluban a női bundalájbit selyemmel hímeztették ki. Száras cipőt, lágy szárú, a tetején piros csíkos vagy „ezerráncú” csizmát hordtak. Tehát Makfalvától Balavásárig a viselet férfiaknál, nőknél egyaránt színes és gazdagon díszített volt, háziipari termékek felhasználásával.
1 Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987 (367-369. o.)
2 Térkép – Faragó Bt. 2005, Ábel Térképészet Kft.
3 Dr. Kós Károly– Szentimrei Judit–dr. Nagy Jenő: A Kis-Küküllő vidéke magyar népművészete (Kriterion Kiadó, Bukarest, 1978, 8-9. o.)
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
