Erdélyi Lajos (1929–2020)

Kilencvenegy évet élt mindannyiunk barátja, mesélője, az örök emlékeztető. Nyughatatlan fajta, akin nem tudott kifogni százada, a huszadik és a kezdődő huszonegyedik. Minden érdekelte Vásárhelytől New Yorkig és Mexikóig, zsidóktól, magyaroktól, románoktól művészekig, egyszerű emberekig. Sokak emlékezetében csak úgy él, mint a fényképező ember, aki a legnagyobbaktól tanult, a legnagyobbakhoz nőtt fel íróportréival, életképeivel. Felfedezte a régi, elfeledett, kidőlt-bedőlt sírkövek között a zsidó temetők művészetét. Ugyanis a halál árnyékában járt ifjúkorában. Megjárta a poklot, amely fölött soha nem tudott napirendre térni, bár hagyott ránk emlékiratot, filmet, kiadott a lágerekben készült rajzlapokat, emlékeztetett könyvekre, amelyek a holokauszt után születtek.

Túlélő volt a szó minden értelmében, túlélte gázkamrába küldött anyját, húgát, apjával együtt szabadult fel a koncentrációs táborban, túlélte a szocializmus hamis ígéreteit, az osztályharcos egyetemet, a főszerkesztőket, kiskirályokat és besúgókat, azokat, akik rosszallották áttelepülését Budapestre, akadályozták munkájában, túlélte a kisvárost, és bőrén tapasztalta azt nagy és elidegenedő Vásárhellyé nőni. 

Pedig imádta ezt a várost. Ismerte embereit, a régieket és a maiakat. Nem tudott elszakadni lélekben tőle. Írt, telefonált, filmet készített, emlékezett, tanította a vásárhelyiséget. A nagyapáink nemzedékét is ismerte, és talán ki is ismerte, amit mi, a háború utániak már csak mesékből, töredékekből rekonstruálhattunk. Tavaly augusztusban Pro Urbe díjat kapott. Rengeteg ember volt kíváncsi Lalóra, aki sajnos akkor már nem tudott jelen lenni. Videóüzenetben köszönte meg, hogy szülővárosa befogadta végre, végérvényesen. 

Sütő András, Marosi Ildikó, Kemény Zsuzsa, Szépréti Lilla, Éltető Jóska, Elekes Ferenc mellett dolgozott az Új Életnél. A muszájfeladatok mellett az örökkévalóságra gondolva pillanatokat fotózott, túlélőképeket készített. Készült felmutatni azt, amit Radnóti Miklós így fogalmazott meg: „oly korban éltem én e földön…”

Gyermekei Amerikában, barátai szerte a világon a budai Laló- és Anni-központban találkoztak, a hír- és idővonalak itt futotak össze abban a lakályos házban, amelynek szobáit Balázs Imre, Dési Incze János és festő barátainak képei, szobrász híveinek alkotásai díszítettek, ahol a könyvek, fotók, tárgyak, dokumentumok, írások, dedikálások egy teljes vitatkozó, élénk, szenvedélyes, kritikus és szeretetteljes életről tanúskodtak. Ahogyan leányai írták: „együtt ünnepeltük fotókiállításait, könyveit, kitüntetéseit, és mindezen felül részesei lettünk egy olyan baráti körnek (réginek és újnak egyaránt), ami szinte páratlan a mai világban. Mint mágnes vonzotta Annival együtt az embereket… Meséi, történetei tovább élnek bennünk. Szinte utolsó percig alkotott, barátokat fogadott, és ez tartotta életben közel 91 éves koráig.”

Felfedező alkat volt. Orbán Balázs nyomába eredt, fotóit újrakiadta, megmentette az enyészettől és a kisstílű irigyek nyüzsgésétől, Teleki Samuval Afrikába utazott, részt vett a nemes gróf kalandjaiban fényképészeti dokumentumok alapján.

Barátom, barátunk volt. Néhány héttel ezelőtt beszéltem vele telefonon. Felhívtam, hiszen a múlt nyáron fent jártam nála a Hegyalja úton, beszélgetésünk függőben maradt. Örökké újrakezdhető volt. Munkára biztatott, feladatokat adott, ötletekkel és címekkel látott el. Nagyon fog hiányozni fáradhatatlan energiája, nevetése, tréfái, hírei, történelmi szenzációi.

Sírkövére talán ugyanazt kéne felírni, mint apjáéra: „Szerette az embereket és az életet”. Nyugodj békében, Laló! Vásárhely sem felejt el.