Kettős kisebbségben

Erdélyi Lajos életmű-kiállítása és könyvbemutató

A 90. életévét betöltő Erdélyi Lajos fotóművész Kettős kisebbségben című életmű-kiállítása nyílik meg augusztus 23-án, pénteken 17 órakor Marosvásárhelyen, a Marx József Fotóklub várbeli kiállítótermében, a Szűcsök bástyájában, az I. emeleten. Másnap, szombaton délelőtt 11 órakor szintén a fotóklub várbeli kiállítótermében Erdélyi Lajos Bennünk a nagyvilág. Portréfotók és interjúk című fotóalbumát a kötet két szerkesztője, Székely Sebestyén György kiadói igazgató és Szuszámi Zsuzsa rádióriporter ismerteti Sebestyén Spielmann Mihály bevezető előadását követően. Szervező: a Bethlen Gábor Művelődési Egyesület.

A Bennünk a nagyvilág

című kötet előkészületi munkálatai közepette a szerkesztők, Szuszámi Zsuzsa és Székely Sebestyén György arra gondoltak, hogy hadd kerüljön a fotóművész és riporter Erdélyi Lajos is a mikrofon másik végére, miután végtelen sok órányi beszélgetést készített ő is az évtizedek alatt. Faggatásuk eredményeképpen rövid interjú olvasható a kötet elején Erdélyi Lajossal, ebből idézünk az alábbiakban: 

Székely Sebestyén György: – Kelet-Európából, 1969-ben Romániából eljutottál Párizsba. Hogy jutott eszedbe, hogy a magyar diaszpóra művészeivel foglalkozzál? Milyen érzés volt ezekkel az emberekkel, az interjúalanyaiddal találkozni?

Erdélyi Lajos: – „Magas labda” jellegű kérdés. Könnyű volna lelkesítő, szép frázisokkal leütni. Negyvenéves voltam, amikor átléphettem a vasfüggönyt. Nem tudhattam, hogy lesz-e még folytatása… Tehát azt a kevéske hivatástudatot, ami élt bennem, összecsomagoltam. Itt közbeiktatnám a hivatásomról alkotott krédómat. A diktatúra világában a kisebbségi újságírót – magamból indulok ki – sokoldalúan semmihez nem értő emberként határoztam meg. Tehát magammal vittem a Rolleiflex gépemet, a többkilós Sony magnetofont, vásároltam talán két kiló 6x9-es filmet – és úgy gondoltam: képeslapunk olvasóinak szemével nézek körül a világban. Miféle emberek azok, akik a Gross Glockner jeges magasságába viszik fel patkányméretű kutyusaikat egy kis sétáltatásra (talán az irigység szólt belőlem). Párizsban kíváncsi voltam a Gare St. Lazare aluljárójában a világsztárok művészi szintjén játszó vak tangóharmonikásra. Kik és hogyan ünneplik Szent Mihály útján 14 Juille-t, milyen termekben tolonganak, kiabálnak, izzadnak a tőzsdeügynökök… Az ilyesfajta életképeket könnyen megoldottam. Bonyolultabb volt bekopogni azokhoz az emberekhez, Brassóból, Homoródszentmártonból, Szászrégenből, Tordáról elszármazva, akik a művészi alkotás nagyjai közé jutottak. Magyarként, a nemzeti elfogultság ködében úszó Franciaországban. A kisebbségi sorsra ítélt ember, az olvasóink szellemi kárpótlására gondoltam. A már említett sokoldalúan semmihez nem értő riporter elkötelezettségével fotóztam, készítettem interjúkat. Késedelem nélkül hoztam négy vagy öt interjút magyar világklasszisokkal. Elkeserítő volt, hogy a nagy fogásnak számító Man Ray, Picasso és környezetének belső tagja nem fogadott. Hibáztam, mert csapnivalóan dadogok franciául, ezt egy párizsi művész nem bocsátja meg. De az is lehet, hogy fáradt volt. Gondold csak el, mit nem adnál, hogy egy Man Ray-interjúval jelentkezzél marosvásárhelyi barátaidnál…

Szuszámi Zsuzsa: – Párizsba érkezve, hogyan vezettek a szálak az ott élő művészekhez? 

E. L.: – A szerencsés véletlen! Távoli rokonom, Márk (Márkus Anna) festőművésznővel készítettem interjút – ő ajánlott be Lucien Hervéhez. Aki tovább, Brassaihoz. Akkor talán nem is mértem fel, milyen szerencsés voltam. Kevesen jutottak be hozzá, tudtommal azok sem fényképezték. Utólag szégyenkeztem. Úgy mentem hozzá, hogy nem láttam az albumait; alig néhány képét ismertem a párizsi éjszakából. Ehhez szükségeltetett némi pimaszság részemről. 

Sz. Zs.: – Beszélt Brassaival, évtizeddel később André Kertésszel. Melyik volt szimpatikusabb, Kertész vagy Brassai?

E. L.: – Nem egyszerű a kérdés. Brassai hallatlanul rokonszenves, nagy tehetségű művész. Egy új világot fedezett fel a fotóművészet számára. Életművész. El kell olvasni a leveleit, az apjához írt beszámolóit, őszinte, igazi karrierregény. A szerkesztő, aki egy, a Brassai levelezését ismertető recenziómat rendbe tette, kihúzta azokat a sorokat, amelyekben Brassait korunk rokonszenves szélhámosának nevezem. Thomas Mann szélhámosával rokonítva… Vagy, továbbra is Mann értelmezéséhez hasonlóan, a kókler bibliai Józseffel… Tehát pozitív értelemben.

Kertész elmélyült ember, aki 50 évet élt abban az Amerikában, amely őt hosszú évtizedeken át nem ismerte el, vagy félreismerte őt. Gyűlölte ezt a közszellemet. Ez az érzés soha nem oldódott fel benne. Kiterjesztette azt Brassaira, fiatalkori védencére, tanítványára, aki mintha megfeledkezett volna korábbi kapcsolatukról. Kolerikus alkat, sem Amerika fotóesztétáinak, sem Brassainak nem tudott megbocsátani. Viszont örömmel látogatott el Párizsba, fogadta el a kitüntetéseket – boldogan jött Magyarországra, mosolygott, kacagott.

Sz. Zs.: – Ön mindent megírhatott, amit akart? A fényképeinek szabad utat engedett a cenzúra?

E. L.: – Természetesen nem. Nagyon szigorúan körülhatárolt területek voltak, amiket átlépni nem lehetett, vagy ha igen, veszélyes volt. Nevetségesen primitív példákkal világíthatom ezt meg, saját gyakorlatomból, a fotográfiából. A fekete-tengeri üdülőkről készítettem fotóesszét. Kis, tatároktól lakott falu határában, a parti sávban egy időtlen idők óta korhadó halászcsónak árválkodott. Csak a bordázata maradt épen, és néhány rücskös deszkalap. Fiatal német turistalány pihent anyaszült meztelenül a lemezeken – fényképeztem ezt a különös jelenetet. Az üde emberi test és a korhadó alkalmatosság egymásmellettisége. Csodák csodája – a kép átment a cenzúra szűrőjén. Amikor a lap megjelent, már csak kacagni tudtunk: valaki, még a nyomtatás előtti percekben, fekete tustintával úszónadrágot varázsolt a lányra. Mint egy gondatlanul odaejtett pacni. Vagy: domboldalról fotóztam a völgyben meghúzódó falut. A képet ki kellett cserélni. Egy másikra, amelyen a falu közepén álló templom tornyát eltakarja egy fenyőfa…

Ennél jóval bonyolultabb, ridegebb volt az írott anyagok cenzúrája. De azokra is érvényesnek vélem: sok mindent meg lehetett írni. Annak, aki hajlandó volt gondolatainak közléséért kockázatot vállalni. Akiben volt rugalmasság végigjátszani a macska/egér küzdelmet. Páskándi Géza, Sütő András történelmi drámáit azokban az években írták és adták elő az erdélyi magyar színházakban; azokkal egyidejűleg jelentek meg Székely János és Kányádi verskötetei. Mesterien kezelték az aesopusi nyelvet, és olvasóink megtanulták érteni is azt. Hogy magamról is szót ejtsek: a börtönből szabadult Balázs Imréről évekig nem lehetett írni. Én készítettem vele az első nagyobb interjút – megjelent A Hét hasábjain. A tény, hogy nyomtatásban megjelent a neve, egy súlyos tilalomsorompó felemelését jelentette. A börtönélményekről persze szó sem eshetett az írásban. De a festő színélményeiről igen. Volt egy időszak az életemben, mondta Imre, amikor a világot csak fekete/fehér színben láttam, más ott nem létezett. Minden olvasó pontosan értette – ez Szamosújvár hírhedt föld alatti börtöncelláira vonatkozott. Akarom mondani: ilyen értelemben sok mindent megírhattam.

Menekültünk a kultúrába. Erdélyben ez volt az egyetlen járható útja a túlélésnek. Legalábbis a tanult, képzett rétegeknek. Ha vendéglőben ettél gyakrabban, két hónap múltán jelentette valaki a gazdasági milíciának. Ha üdülőházat építettél. Ha a nagyvilággal tartottad a kapcsolatot, ha nálad töltött egy-két, néhány éjszakát egy idegen – ezzel már a Securitate foglalkozott. De lehetett koncertekre járni. Színházba, és mint jeleztem, színházat csinálni. Lehetett olvasni. Ismétlem, sok mindent lehetett – ha akarta az ember. Találékonysággal, opportunizmussal, némi kockázat vállalásával. Amíg előttünk áll Szabó T. Attila tizenkét kötetes monumentális munkája, az Erdélyi szótörténeti tár, addig ne mondja senki, hogy nem lehet alkotni.

Sz. S. Gy: – Az is kiderül a magnófelvételeidből, hogy az emberek olyan dolgokat mondtak el a mikrofon előtt, amiket akár fel is lehetett használni ellenük.

E. L.: – Viszontagságos körülmények között, mint jó táptalajon, megél, kifejlődik a barátság, érdeklődés egymás iránt. Annak ellenére, hogy statisztikailag sejthető volt, hogy minden öt (legyünk optimisták: tíz) értelmiségiből legalább egyet beszerveztek. És vállaltad ezt a rizikót. Újságíróként állítom: nem mindenki hallgatott, illetve a kötelező szövegekből zsolozsmázott. Olykor üzemigazgatók, üzemi párttitkárok a kötelező szövegek ledarálása után az igazat is elmondták. Nem titkolták: a rendszer tarthatatlan.

(Összeállította: Karácsonyi Zsigmond)