Erdélyi arcok

Hivatás és hitvallás

Obermájer Ervinről, dr. Macalik Győző és vértanútársai szentté avatási eljárásának posztulátoráról, Márton Áron püspök szentté avatási ügyének viceposztulátoráról a nagy többség azt tudja, hogy római katolikus pap, egyházi szolgálatot teljesít. További tevékenységei azonban kevésbé ismertek. Másik feladatköre, hogy a Gyulafehérvári Főegyházmegye Posztulátori Irodáját vezeti, és a jövendőbeli szentté avatások előmozdításán dolgozik. 

– Hol kezdődik az ön története?

– Hétköznapjaimban úgy tapasztalom, hogy az a meglehetősen hosszú cím, ami hivatalos forrásokban a nevem után megjelenik, bizonyos tekintetben ismeretlen az egyszerű emberek előtt. A nagy többség azt tudja rólam, hogy római katolikus pap vagyok, és lelkipásztori munkában működöm, úgy, ahogyan azt a klasszikus lelkipásztori életforma megkívánja. Ez mindenképpen igaz, hiszen kisegítő lelkészként is működöm a csíkszeredai Szent Ágoston plébánián, azonban a tevékenységi köröm másik részéről úgyszólván keveset tudnak azok az emberek, akik nem ismernek engem. Másik feladatköröm, ami kevésbé világos fogalom a nem beavatottak előtt, hogy a Gyulafehérvári Főegyházmegye Posztulátori Irodáját vezetem, és tulajdonképpen a jövendőbeli szentté avatások előmozdításán dolgozom. Erdélyben igencsak közismert Márton Áron néhai püspök személye, az „Emberkatedrális”, aki a legnehezebb időkben tett tanúságot elkötelezettségéről, az Isten és az ember szeretetéről. Kevésbé ismeretes, azonban szintén nagyon fontos főegyházmegyénk múltjában és jelenében annak a tíz vértanúnak a szentté avatási eljárása, akik szintén hűségesnek és elkötelezettnek bizonyultak a kommunizmus önkénnyel teli évtizedeiben a Jóistenbe vetett hit és az egyház integritása iránt. Posztulátorként az a feladatom, hogy az ő életükről részletes információkat és hiteles bizonyítékokat szerezzek be, hogy szentté avatási eljárásuk egyházmegyei szakasza beindulhasson. Ezenfelül a posztulátor feladata tulajdonképpen az, hogy biztosítsa az eljárás jogszerűségét abban a tekintetben, hogy az a hatályos egyházi jog kívánalmainak messzemenőkig eleget tegyen.

Személyes történetem 1989. december 4-én kezdődött, amikor Isten kegyelméből megláthattam a napvilágot a Kovászna megyei Sepsibükszádon. Tulajdonképpen csupán életem első kilenc hónapja köt ehhez a településhez, mert édesapám korai, tragikus halálát követően édesanyámmal hazaköltöztünk a Hargita megyei Csíkdelnére, anyai nagyszüleimhez, ahol nevelkedtem, és ahol a papi hivatás iránti vágyat felkeltette a Jóisten a lelkemben.

– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára és az iskoláira?

– Egyrészt a felhőtlen boldogság jut erről eszembe, hiszen édesanyám és anyai nagyszüleim igyekeztek szeretetükkel pótolni az a hiányt, amit édesapám elvesztése családunk életében okozott.

Másrészt megemlíteném szeretett falum anyatemplomát és kis kápolnáját, ahová mindig vonzott Valami, ami nem evilági, a végtelen Szentség és Igazság. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy miért jó ott lenni, de most már tudom, hogy ez a végtelen vonzerő maga a Mindenható volt gyermeki szívem számára.

– Mivel indították útjára, és mit találunk még a hamuban sült pogácsa mellett a világot látott tarisznyájában? 

– Három gondolatot szeretnék kiemelni, amelyek mindmáig meghatározzák papi szolgálatomat és lelkiségemet. Ezek nem annyira kimondott szavak, inkább az ő példájukból sugárzó élő tanúbizonyságok.

Egyrészt mindig is csodáltam édesanyám jóságát és segítőkészségét, ahogyan embereket meghallgatott, és próbált segíteni rajtuk. Arra is rájöttem, hogy ez a jóság és segítőkészség keresztény hitéből táplálkozik, hiszen ő mélyen vallásos, sokat imádkozó nő.

Másrészt jóleső érzés volt, hogy nagymamám egészséges aggodalommal és féltő szeretettel kísérte végig életutamat. Éreztem, hogy mindig szeretettel várnak haza a családi otthonba, vágyva, akarva ezáltal a családunk egységét.

Harmadszor, nagytatám volt az, akitől, mint egyszerű falusi embertől, megtanultam a munka szeretetét és a becsületes munka értékét. Gyermekként, fiatalként még nem értettem, hogy mire tanít meg a napi mezőre járás, a fizikai munka, de most már nagyra értékelem ezt a tapasztalatot, a szellemi munka terén hasznosítva azt.

– Melyek voltak élete eddigi legfontosabb „megállóhelyei”?

– A szép gyermekkor évei után fontos mérföldkövet jelentettek számomra az iskoláim, különösképpen a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Líceum, ahol sok szép keresztény értéket fedezhettem fel az iskola légkörében, de az ott kialakult baráti kapcsolatokban és tanáraim munkájában is. Biztosan állíthatom, hogy az iskola nemcsak naprakész és magas színvonalú tudással készített fel az életre, hanem nagyon mély, értékadó keresztény neveléssel is.

Mérföldkő volt életemben 2008. szeptember 29-e is, amikor elkezdtem tanulmányaimat és lelki utamat a Gyulafehérvári Nagyszemináriumban, amely egy igazi szép lelki út volt számomra, amelyből most is nagyon sokat merítek. Az ott tanító tanárok és kispapokat kísérő nevelők példája és szavai hozzásegítettek ahhoz, hogy Isten kegyelme hatékonyan működjön bennem, és végigkísérjen egész életem során.

Igencsak fontos tapasztalatokkal gazdagodtam a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János plébánián, hálás vagyok a vásárhelyi hívek és paptestvérek szeretetéért és élő hitéért.

Ezt követte a római tanulmányok három éve. Ekkor egészen mélyen megtapasztaltam, hogy az egyház katolicitása, egyetemessége mennyire nagy érték. Egy nemzetközi kollégium lakójaként, a világ minden részéről jött papok és világiak között sok jó dolgot tanultam, és örök barátságokat kötöttem. 

A következő állomáshelyem a Gyulafehérvári Nagyszeminárium volt, immár fegyelmi elöljáróként és tanárként. Fiatal korom ellenére mindig azt tartottam, hogy a nevelésben fontos szerepet játszanak a szilárd elvek és a hiteles papi kép felmutatása a kispapok számára. Mindig vallottam, hogy a papságra nevelésben fontos a következő sorrend: igaz embernek, jó kereszténynek és hűséges papnak kell lenni.

– Mit jelentett, és mit jelent önnek ma Csíkdelne?

– Azt mondhatom, hogy eddigi életem minden állomáshelyén jól éreztem magam és igyekeztem maximálisan tanulni emberektől, elöljáróktól, kollégáktól. Mégis Csíkdelnének valahogy kiemelt helye van a szívemben, szülőfalum nyugodtsága, az ott élő közösség szeretete, templomaink szentséges légköre olyan számomra, mint egy éltető gyökér. 

– Miért választotta ezt a hivatást?

– Inkább úgy fogalmaznék: mi volt az az indok, amiért elfogadtam a papi hivatást Isten kezéből? Erre pedig a válasz az Isten iránt érzett ragaszkodás és szeretet. Hiszem azt, hogy Isten, ha valakit kiválasztott erre a nemes szolgálatra, hivatásra, attól azt szeretné, hogy elősegítse az emberek üdvösségét, szeretetteljes közösséget építsen, és becsületes munkájával szolgálja az egyház ügyét. Én mindezt szeretném megtenni, egyszóval valami szépet Istenért és népemért.

– Hogy lehet hitre, megértésre és szeretetre tanítani család nélkül?

– Azt gondolom, hogy ezeket az értékeket elsősorban cselekedeteinkkel kell tanítanunk. Ezek az értékek nemcsak a család intézményéhez kapcsolódnak, hanem gyakorlatilag bármely élethelyzetben megélhető valóságok. Akkor, ha van rá akarat! A manapság sokat támadott papi cölibátus sem kivétel ez alól, ugyanis itt a probléma gyökere az általános hitbeli krízis, ami Európát gyötri. Ez az, ami tulajdonképpen megtorpedózza a hit alapjait, a megértés őszinteségét és a szeretet éltető erejét. Miért? Mert az emberek eltávolodtak a Szent fogalmától. Mindehhez hozzásegítettek a vérlázítóan otromba viccek az egyházról, a szemforgató és rosszindulatú pletykák, valamint a sokszor tetten érhető lelki elmaszkírozás és őszintétlenség önmagunk, közösségeink és az Isten előtt.

– Gondolt-e valaha arra, hogy egy család talán többet nyújthatna önnek, mint a jelenlegi szolgálata?

– Bevallom, nem gondoltam erre. Szerintem azért is nem, mert én az Egyházat saját családomnak tekintem, és fontosnak tartom, hogy a papok élő kapcsolatban legyenek családjainkkal. A papi hivatás egyik fontos alapja az elkötelezett keresztény család, viszont ez fordítva is igaz, a keresztény család elkötelezettségének forrása a hiteles, Isten szeretetéről és gondviseléséről tanúskodó papi élet.

– Mit tenne, ha valamilyen okból kifolyólag holnaptól nem lehetne többet pap?

– Tekintve, hogy századunkban jó néhány tekintélyes kutatásban azt állítják, hogy a kereszténység a legüldözöttebb vallás, a feltevés akár valószínűséget is hordozhat magában. A kommunizmus idején történt hasonló precedens, amikor a papokat börtönbe vetették, a szerzetesrendek nagy részét feloszlatták, és a népvezérek azt gondolták, hogy zsigeri gyűlöletük felszámolhatja azt, amit Krisztus alapított. Ennek ellenére az emberi szívekből nem tudták kiirtani az Isten iránti imádatot és az egyház iránti ragaszkodást. Számomra a papság elsősorban nem egy betöltött hivatal, hanem élő lelkület és ragaszkodás. Ezt pedig az embertől semmilyen hatalom semmilyen eszközzel nem veheti el. Életükkel bizonyították ezt vértanúink és hitvallóink, akiknek a szentté avatását igyekszem munkámmal elősegíteni.

– Ön szerint milyen a mai papsors, milyen világban és milyen világot élnek meg a lelkészek 2022-ben?

– Teljesen világos, hogy még nagyon sok munkánk van ezen a világon, és ezen az sem változtat, hogy egyesek törekednek arra, hogy az egyházat lejárassák, ellehetetlenítsék és hiteltelenné tegyék. Nekünk mindig Isten szentségéből és mindenhatóságából kell táplálkoznunk, s ez felvértezi a pap lelkét arra, hogy ne verjen gyökeret szívében a félelem.

– Mi az Ön kedvenc igéje, és miért?

– Papi jelmondatom még mindig éltet, és emlékeztet hivatásom lényegére: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.” (Jn 4,34). Igyekszem is ezt a mindennapokban valóra váltani.

– Mi az, amit mindenképpen meg szeretne valósítani az életében?

– Elsősorban természetesen azt, hogy minél több embert elvezessek az evangélium igaz fényéhez, hogy az emberi életek ezáltal többek legyenek.

Másodsorban nagy boldogságot jelentene, ha mostani munkám révbe érne, és Márton Áron püspököt és tíz vértanúnkat a szentek sorában tisztelhetnénk.

– Ön szerint milyen ma a hit, és mi az Ön hitvallása?

– Véleményem szerint a társadalomnak nem lenne szabad megfosztania magát a hittől, mert az valóságos felhajtóerőt jelenthet a családoknak, az egyes embereknek és az egész társadalmi berendezkedésnek. Hitvallásom pedig: tiszteletteljes emberségesség, igaz keresztény szeretet és szolgálatkész papság.

– Tisztelendő úr, köszönjük a beszélgetést!