2022. október 3., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Akik ismerték, minden bizonnyal, hiszen kedves, szerethető ember volt, az ilyen személyiség emlékét általában megőrizzük magunkban. És akik személyesen nem ismerték, csak az írásaira figyeltek fel? Itt már ingoványosabb területre tévedünk. Íróként, újságíróként népszerű volt, sokan kedvelték írásait, de tragikus halála óta eltelt már három évtized, könyvei, cikkei eltűntek az olvasók szeme elől, ezzel együtt a közemlékezet is megfeledkezni látszik róla. A Korunk 2022-es áprilisi száma például az erdélyi magyar nőirodalmi hagyomány tematikájára összpontosul, a közölt tanulmányok, esszék, ismertetők és más cikkek egyikében sem bukkan fel Szépréti Lilla neve, én legalábbis hiába kerestem, ez azért fájlalható. Tudtommal kilenc kötete jelent meg, az első 1965-ben: Egy szál svéd gyufa, kisregény.1968-ban látott napvilágot a Párhuzamos vonatok (elbeszélések), 1969-ben a Zöld mécses című kisregény, 1971-ben megjelent a Zsuzsu Seremberekben meseregénye. 1974-ben novelláskötettel jelentkezett: Utazás anyámmal. 1975-ben a Napot járó pillangó című meseregénye, 1976-ban A család reménysége című kisregénye került az olvasóközönség elé. 1981-es kötete, a Régi és új világ. Képes levelezőlapok erdélyi műemlékekről hiánypótló jellege miatt nagyon keresett kiadvány lett. Halála után, 1996-ban adták ki a Család-regény című önéletírását. 

A maguk idejében könyveinek kedvező visszhangja volt, bizonyos olvasórétegek kimondottan szerették az írásait. 1992. május 15-én autóbalesetben bekövetkezett elhunyta után mindinkább kiesett a köztudatból. Posztumusz munkája nemigen talált méltatókra. Tulajdonképpen ma is élhetne, 85 esztendős volna, 1937. március 14-én született Brassóban. Úgy tűnik, kerek évfordulókon is csak nagyon keveseknek jut már az eszébe. Illő felidéznünk valamennyit Szépréti Lilla szerény, de figyelemre méltó egyéniségéről.  (N.M.K.)


Ma már csak emlék. Egykori munkatársak a hajdani Új Élet szerkesztőségében: (balról) Erdélyi Lajos, Szépréti Lilla, Marosi Ildikó. A fotós Marx József is 30 éve hunyt el



Az egykori szerkesztőségi munkatárs (Új Élet, majd Erdélyi Figyelő) és jó barát, Éltető József költő Látóban közölt búcsúztatójából ragadunk ki néhány gondolatot. 

„Hogy milyen a sors, milyen a fátum természete, arról ő többet tudott sokunknál. Többet tudott először is annyival, amennyivel többet tudnak az asszonyok, akik anyák is, az élet lényeges dolgairól azoknál, akiket csupán jobb-rosszabb tanítók próbáltak az élet értelmezésére okítani, s akik legtöbbször csak annyit tanultak meg, hogy miként kell vagy lehet vásott kölykökként, szépen hangzó eszmék nevében bandákba szerveződni. Többet tudott azután, mert olyan novellista volt, aki az élet apró rezdüléseire figyelt, s olyasmiket tartott számon, amiket a mesterség nagyot-markolni szándékozói kacatnak vélnek. Többet tudott azon kívül, mivel tűnt idők szenvedélyes búvárja volt, rég élt életek töredékes nyomainak számontartója, és emberi sorsokat látott bele az idő- és bárgyú közöny marta kövekbe.

Többet tudott végül valamely titokzatos képessége révén, melyet mi, hétköznapjainak munkatársai, hétköznapjainkon sokáig félreértettünk. Férfias pályán dolgozott ugyanis: publicista volt. És ilyen minőségében soha nem volt tekintettel azokra a borzalmasan aktuális és borzalmasan fontos szempontokra, melyek ugyebár e mesterségben meghatározóak. Azt hittük, hogy ez valamiféle úriasszonyos naivitás. Hogy ránk vár a feladat, hogy felhívjuk a figyelmét, hogy felvilágosítsuk, hogy... korrigáljuk. A szétzúzhatatlannak vélt világtraverzek tojáshéjszerű roppanása tárta elénk megfellebbezhetetlenül, hogy neki volt igaza, hogy úrilányos naivitása egyszerűen emberi bölcsesség volt. Természetes egyszerűséggel tudta a természet- és emberellenes igyekezetek hiábavalóságát. S úgy állt szembe velük, hogy közel se engedte magához őket, még a kritikai szemrevételezés szándékával sem. Így a nyolcvankilences év fordulata visszaadta természetes közegét. Nem rázta meg, és nem sodorta lelkiismereti válságba, mint annyiunkat.

Távolt állt tőle minden harsányság és triviális önreklámozás, csak finoman jelezte, hogy egy nagy családregényre készül, mely időben ezt a századot, térben a széthullt monarchiát ölelte volna át. Nem tudhatom, mennyi készült el ebből. Bárcsak elkészült volna véle: sok tanulsággal lennénk gazdagabbak olvastán.

De jóvátehetetlen és fájdalmas veszteség azonban amaz általam elképzelt, elmaradt emlékirat. Utókorunk, mely vélhetően nem lesz irántunk túlságosan engedékeny, nem ismeri meg soha életünk azon apró mentőkörülményeit, melyeket csak az ő hitelt érdemlő bölcs jószándékával lehetett volna feltárni. Védelmünk ritka tanúinak egyike hallgatott el örökre: Szépréti Lilla.

Nem, egyáltalán nem mondható szerencsésnek ez a foszladozó nemzedék.”