Emlékezés Petőfi Sándorra

Óesztendő elmúlt, új esztendő elkezdődött. Valami mindig elmúlik, valami mindig elkezdődik. Az időnek ezen a különös fordulópontján, az elmúlás-megújulás örök zajlásának 1823. földi esztendejében, január 1-jén született Petrovics Sándor. A 26 év, mit fizikai létének kimértek az istenek, nyomon követhető, de az a pillanat, amikor a szellemóriás Petőfi rámosolygott a teremtő Isten arcára – hogy Jeremiás prófétát idézzem: mielőtt az anyaméhben megalkottalak, prófétának rendeltek le a népek közé –, ez a döntés Isten örök rendelése, amit felismer a géniusz látomásainak szellempillantásával. Fizikai léte lemerült az enyészetbe a véráztatta fehéregyházi törökbúzás sűrűjében, szellemi léte örökkön repülő üstökösként szórja sugarait a szabadságra-szerelemre, igazságra-emberjogra vágyó népek álmainak zenitjén. Petőfi lantján a két legfőbb valóság megszámlálhatatlan akkordja pendül. E két valóság test és lélek, mulandóság és örökkévalóság, szabadság és szerelem. Az év halálát leíró Az év végén című versében a sötét másvilágba térő esztendő kezébe lámpásnak egy dalát helyezi, és a számadás percében arra kéri: „Légy tükör, melyből reám néz/ Egész, egész életem,/ Melynek legszebb két virága/ a mulandó ifjuság s a/ Múlhatatlan szerelem.” A 200 éve született Petőfi Sándorról és a 200 éves Petőfi-irodalomról nehéz újat mondani, mert mindenki, aki csak tehette, hozzászólt, értelmezte verseit, dalait, gondolatait. Nehéz róla újat mondani, de amit ő mondott, azt újra és újra kell mondani, mert Petőfi a miénk, és úgy érezzük, hogy írásai a mi gondolataink, és a fejünkből leste el őket. 

Egy legenda szerint Tamási Áronnak mondták a falubeliek, mikor egyszer hazalátogatott Farkaslakára: Áron, te azt írtad le, amit itt nálunk mindenki tudott. Petőfi számtalan sora úgy cseng a szívünkben, mintha örökké ismertük volna. Ilyen sorok: Kis lak áll a nagy Duna mentében, Reszket a bokor, mert madárka szállott rá, Talpra magyar, hí a haza, Minek nevezzelek, Itt van az ősz, itt van újra, Egy gondolat bánt engemet, Egész úton hazafelé azon gondolkodám. Azonban ezeket a lángoló igéket Petőfi az égből hozta le nekünk, mint Prométheusz a tüzet a görögöknek, azért, hogy amikor olvassuk vagy fejből idézzük, akkor az égi dimenzió sugárzásában lássuk legdrágább kincseinket: kedvesünk arcát, édesanyánk-édesapánk szíve csordulását, a haza és nemzet nagyságát, a költő és költészet örök küldetését, a magyar rónaság aranykalászait, a vágtató Tisza sötét hullámait. Tanácsolom, hogy keressük Petőfi költészetében a gyógyító, emberjavító tanításokat is, melyekkel kapcsolatosan Arany Jánoshoz írt versében a költészet feladatáról megjegyezte: Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás. Bibliai tömörséggel írt tanácsai és pszichológiai mélységű meglátásai közül tanuljuk meg most ezt az egyet: ,,A bánat? Egy nagy oceán. S az öröm? Az oceán kis gyöngye. Talán, mire fölhozom, össze is töröm”. Jelen tanulmány a 200 éves Petőfi-irodalom feneketlen kútjából csak egy hörpintés, de emeljük Petőfi gondolatainak gyöngyöző poharát az ő lelkének humorával magasra: „Gondüző borocska mellett/ Vígan illan életem;/ Gondüző borocska mellett,/ Sors, hatalmad nevetem”. Emlékezete legyen áldott, szelleme lebegjen mindörökké a mindenségben!

Henter György lelkipásztor

(Elhangzott a január 1-jei marosvásárhelyi Petőfi-ünnepségen)