Emlékezés nyári túrákra

Barátainkkal, akikkel többé-kevésbé rendszeresen járunk túrázni, augusztusban többnapos útra az Al-Duna felé indultunk; útba ejtettük a Domogléd–Cserna nemzeti parkot, majd a Néra völgyét is. Ezeken a túrákon semmi egyebet nem tesz az ember, csak gyalogol, nézelődik, időnként beszélget, szemlélődik, befele fordul, kiszellőzteti a tüdejét és a fejét. Vannak olyan útvonalak, amelyeken sok kirándulóval lehet találkozni, de olyanok is, amelyeken szinte a madár sem jár, pedig viszonylag könnyen megközelíthetők. Ez az írás az október eleji gyaloglás világnapja tiszteletére született visszaemlékezés utunk néhány szép napjára, örömmel osztom meg, bátorítva az olvasót arra, hogy induljon el, mert gyalogtúrázni jó! 

Legelső megállónk Hunyad megyében, a Kudzsiri-havasokban levő Véka-szurdoknál (Cheile Băniţei) volt. Rajtunk kívül nem volt sok turista, bár a katlan nagyon látványos, mondhatni olyan, mint egy nyitott barlang vagy egy kürtő. Levetettük a szandált, és vízicipőt húztunk, ugyanis a szurdokot nem lehet szárazon bejárni, mezítláb pedig nem ajánlott. Arra is számítottunk, hogy esetleg elzsibbad a lábunk a sziklákat kettészelő patakocska vizében, de most a szárazság után alacsony volt a vízállás, és az augusztusi melegben egészen elviselhető volt a hőmérséklete. A víz különböző alakzatokat vájt a mészkő sziklába, látszott, hogy jóval magasabban is szokott hömpölyögni. 

Hamar bejártuk a kb. 100 m hosszú szurdokot, persze hogy sok fényképet készítettünk, aztán irány a következő célpont: a 60.000 hektáros Cserna–Domogléd nemzeti parkban 34 hektáros területen fekvő Púp-szoros (Cheile Corcoaiei). Annak ellenére, hogy ez kiemelt természetvédelmi övezet, a szoroshoz vezető út borzasztóan rossz, a navigációs rendszer jelzi is, hogy a 20 km-es utat kocsival több mint egy óra alatt lehet megtenni. 

 A Púp-szorosban is víz folyik a mészkő tömbök között, viszont itt nem a patakban, hanem védőkorlát mellett a sziklákon lehet egy rövid szakaszt bejárni. Több legenda fűződik ehhez a helyhez, az egyik szerint Herkules (Héraklész) itt küzdött meg a hüdrával, egy népi változat azt meséli el, hogyan győzte le egy legény, Iovan Iorgovan a sziklák között a hétfejű sárkányt. 

Számomra az egyik legemlékezetesebb a Mehádiai-hegységben tett Ceszna-szurdoki túránk. Jó meredek, fás, köves oldalon kapaszkodtunk felfelé, időnként megpihentünk, enyhítettük szomjunkat, somot eszegettünk az ösvény melletti ágakról, majd haladtunk tovább. A kilátókhoz érkezve a látvány mindig kárpótol az erőfeszítésért: körös-körül hegyek pazar körpanorámája tárult elénk a nyár színeinek sok-sok árnyalatában. Lábunk alatt köves ösvény, körülöttünk bokrokkal, lombhullató fákkal és feketefenyővel benőtt fehér sziklák, varázslatos táj – a Teremtő az élni akarás csodálatos példáját teszi elénk a sziklarésekben megkapaszkodó növényekkel. (Itt húzódott az ezeréves határ, sok a szlávos helységnév, pl. -ica végződésűek, és a térképet nézegetve meglepett, hogy Mehedinţi megyében is vannak magyar nevű települések – Tiszafaiújbánya, Dunatölgyes –, bár magyar szót egész úton kétszer hallottunk, de nem helyiektől. Szerbek, horvátok élnek ott, csehek is, de jó részük áttelepült az anyaországba.) Leérve az aljba, folytattuk utunkat, átvágtunk tisztáson, ciheresen, majd egy jókora legelőre érve, a tehenektől tisztes távolságra megebédeltünk, volt, aki közülünk a közeli forrás vizével oltotta szomját. A társaság két tagja a hegynek egy további szakaszát is bejárta, elmesélték, nagy csodálkozásunkra, hogy görög teknősökbe is belebotlottak. (Egész utunkon viperát, ami itt gyakori, egyszer láttunk, szerencsénkre hamar eltűnt.) 

Ott állva a szikla aljában, nem is tűnik fel, milyen parányiak vagyunk a minket körülvevő rengeteghez képest, az ott készült fényképeket nézegetve ámulok el, hogy az ember olyan kicsiny a vadonban, mint egy bokor, de hatalmasnak érzi magát azzal a derűvel a lelkében, hogy fáradságát siker koronázta, felért a célhoz, és földünk egy újabb gyönyörű arcát láthatta.