Emberek, kövek, szeretet

Születésnapi beszélgetés a 65 éves Böjte Csaba testvérrel, alapítványvezetővel, közíróval

‒ Kedves Böjte atya, kissé meglepődtem, amikor beléptem a dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekvédő központjának ebédlőjébe, ahol egy nagy méretű Molnár Dénes-falfestménnyel találtam szembe magam. Tudtam róla, de sosem láttam. Dénes Marosvásárhelyen élt, barátom volt; én abban a faluban élek, Vadasdon, ahol ő született. Mikor készült az alkotás?

‒ 1999-ben, Dénes halála előtt egy évvel. Akkor vásároltuk meg ezt az épületet, önkiszolgáló volt, ebből alakítottuk ki a gyerekek étkeztetésére használt ebédlőt, de itt tartjuk a nagyobb rendezvényeket, ünnepi alkalmakat is. Egy több mint száz négyzetméteres multifunkcionális belső térről van szó. Igen, akkor a művész úr leutazott Dévára, és itt, helyben festette meg; látható a szignó (zárójelben: Vadasdi), az évszám és az alkotás címe: Dévai tavasz. 

‒ Ön Kolozsváron született, bár tudom, hogy kevés ideig élt ott…

‒ Édesapám csíkszentdomokosi, édesanyám pedig csíkszeredai volt. Ők a jobb jövő reményében költöztek Kolozsvárra, ott születtem én. Ötéves voltam, amikor édesapám meghalt, és édesanyám visszaköltözött Csíkszeredába. Ott jártam egy évet az óvodába, majd iskolába, ott érettségiztem 1978-ban. 

‒ Mi volt a kedvenc tantárgya?

‒ A magyar és a történelem. Jó voltam fizikából is, Gáll László tanár úrral eljutottunk az országos fizikaolimpiára. 

‒ Azokban az években nem volt vallási oktatás az iskolákban, hogyan pótolta ezt az egyház, a családi háttér?

‒ Együtt laktam a nagyszüleimmel, akik vallásos székely emberek voltak, rendszeresen jártak templomba. Ők vittek magukkal. De hát ott laktunk Csíksomlyó árnyékában, ahol lépen-nyomon találkoztunk az Úristen szeretetével, a Boldogságos Szűzanyával. Soha nem ültük meg az állami ünnepeket, de az egyháziakat komolyan vettük. 

‒ Mi következett érettségi után?

‒ Egy évig autószerelő voltam, az eredeti szakmámat folytattam, mert azt végeztem, s azután egy kutató geológiai bányavállalatnál dolgoztam. Jött a katonaság, leültem, és azután újból visszatértem korábbi munkahelyemre. ’83-ban kezdtem a katolikus teológiát Gyulafehérváron. 

‒ Miért választotta a teológiát?

‒ Akkor úgy éreztem, hogy három lehetőség áll előttem. Az első: az ember a fejét a homokba dugja, jól van így, csak rosszabb ne legyen... Nagyon sok ember párhuzamos világokban élt. A másik réteg azt mondta, hogy itt sehogy sem jó, a zöld határon kereket oldott, és elment, nem jött vissza. A harmadik réteg azt mondta: nem akar kivonulni a társadalomból, azt akarja szolgálni. Persze, éreztem, hogy kicsi vagyok, gyenge vagyok, és elmentem Farkas Árpádhoz meg Illyés Kingához, általam megbecsült emberekhez, de ugyanazt a gyengeséget éreztem bennük is. S akkor értettem meg, hogy Mózes a Jóistennel kötött szövetséget, és azt mondtam: Isten a legjobb szövetségesem. Ekkor döntöttem úgy, hogy pap leszek, szerzetes. Úgy éreztem, ha jobbítani akarok a világon, akkor jobban meg kell hegyezzem a ceruzámat, képeznem kell magamat. 

‒ Milyen emlékei vannak a gyulafehérvári papneveldéből, 1983-89-ről?

‒ Nagyon jók. Istennek legyen hála, sokat olvastam, a tanulás mellett ott kezdtem járni a szegényekhez, elesettekhez, idősekhez, elmebetegekhez. Mikor bejutottam a teológiára, jöttek és szóltak a kommunista nevelők: ha ezt választottuk, akkor már nem tölthetünk be felelős beosztást, a kommunista párt mindenünnen kitilt – ezt tudomásul vettük. 

‒ 1980-ban hunyt el Erdély egyik legnagyobb katolikus püspöke, Márton Áron, akinek szellemisége sokáig élt…

‒ Engem Márton Áron bérmált. Nemcsak akkor élt, ma is él Márton Áron szellemisége és lelkülete. Én úgy gondolom, hogy olyan sínre rakta az erdélyi magyarság, a katolicizmus vonatát, ami meghatározó tényező egy nép életében. 

‒ A teológia elvégzése után hová helyezték ki?

‒ Hivatalosan Székre helyeztek, 1989-ben, de Désen laktam, onnan jártam ki. Engem ott ért a ’89-es változás. Nekem csak szép emlékeim vannak Székről. Ez volt az első szolgálati helyem, olyan, mint az első szerelem… Mondom, Désről jártam ki, olykor busszal, biciklivel vagy gyalog. Igazi hőskor volt. Egy évig voltam plébános Désen is. 

‒ Mi következett ezután?

‒ Fél évig voltam Esztergomban noviciátuson (próbaidő valamely rendbe való felvétel előtt ‒ szerk. megj.). Mikor onnan hazakerültem, következett Marosvásárhely. Ott is egy fél évig voltam, aztán megint Désre kerültem, és ’92 novemberében áthelyeztek Dévára. Akkor Jakubinyi György volt a püspök, és Domokos atya a provinciális püspök. 

‒ Mi adta az ötletet a Szent Ferenc Alapítvány létrehozására Déván?

‒ Amikor ide helyeztek, szó sem volt gyermekotthonról, szociális munkáról. Itt van 6-7000 magyar, akik ipari zónában éltek, sok gyerek született, de kezdtek bezárni a gyárak, a bányák, a nehézipar. Sok koldus lett, éhező ember, de főleg gyerekek. Meghívtunk egy-két gyereket, ételt adtunk nekik, matracot tettünk, megfürösztöttük, lefektettük őket, tiszta, szép ruhát adtunk rájuk. Zömében magyarok voltak, de voltak románok is. Egy alkalommal jött egy apuka, akinek volt 10 gyermeke, s kérte, hogy fogadjuk be őket, de ő egy szót sem tudott magyarul. Elővette a katonakönyvét, és abban azt írta: naționalitatea maghiară [magyar nemzetiségű]. Itt mindenféle nemzetiség összevegyül, sok a vegyes házasság… Egyébként a gyerekek nagyon hamar megtanulják egymás nyelvét.

‒ Tehát 1993-ban alakult a dévai központ; mikor és hol jöttek létre az alegységek? 

‒ 2000-ben hoztuk létre az első alegységet Szászvároson, aztán 2001-ben  Szovátán, következett Tusnádfürdő, Kovászna, Csíkszentsimon, Szárhegy, Oroszhegy, Gyergyószentmiklós, Torockó, Székelyhíd, Nagyvárad, Nagyszalonta, Gálospetri, Teremiújfalu, Petrozsény. Az alegységek abból az elgondolásból jöttek létre, hogy ne kelljen Dévára hozni minden rászoruló, árva vagy félárva gyereket ‒ nincs is itt annyi férőhely. Gondoltunk a szülőkkel/gyámokkal való kapcsolattartás fontosságára is, ami sokkal könnyebben megoldható egy-egy régió keretén belül. 

‒ Ezek az alegységek ma is működnek? 

‒ Zsombolyán volt negyven gyerek, de ott megszűnt a magyar iskola, s ezek a gyerekek be kellett járjanak Temesvárra, hogy magyar nyelven tanuljanak. 46 kilométeres útról van szó, ami nagyon fárasztó volt. Nem láttam értelmét, hogy újabb gyerekeket vigyünk oda. Azt is el kell mondanom, hogy most már – hála Istennek ‒ sokat változott az anyagi helyzet, mások a kihívások a ’90-es évekhez viszonyítva. 

‒ Voltak gáncsoskodók alakuláskor?

‒ A ’90-es években állami monopólium volt a gyermeknevelés ‒ most is az. Biza nehéz volt azt lenyelni, hogy egy magyar katolikus pap foglalkozik effélével, de úgy látom, hogy elfogadták. 

‒ Milyen az oktatás nyelve? A gyermekvédelmi állami intézetekben a hivatalos nyelv a román, nem számít, hogy az illető milyen közegből jött.

‒ Minden gyermek, az óvodás kortól a középiskoláig magyar oktatásban részesül. És ezt elfogadta a hatóság is. Így van engedélyezve: Magyar Anyanyelvű és Tannyelvű Gyermekvédelmi Központ. Itt, Dél-Erdélyben nincsenek nyelvi problémák, mindenki szépen beszél románul is.

‒ Kik kerülhetnek ide?

‒ Ha a fogam sérül, elmegyek és kapok egy protézist. De ha egy gyermeknek a családja sérül, akkor az lelki gondozást igényel. Volt olyan gyerek, aki ő maga jött s kérdezte: hol lehet beiratkozni az árvaházba? Kérdeztem, hogy miért akar ide jönni. Azt mondta: otthon nincs lehetősége tanulni. Volt olyan szülő, hogy behozta a két gyerekét, s azt mondta: atyám, én már nem tudom őket tovább nevelni, próbálja meg ön.

‒ Hová kerülnek a gyerekek, akik „kinövik” a gyermekotthont?

‒ A tőlünk kirepülő gyerekek egy része ma is hozzánk tartozik. Így van ez a szászvárosi gyermekotthonban, Petrozsényben, Torockón. Jó eredménnyel végzik munkájukat. 

‒ És hol vannak a világ legtávolabbi pontján?

‒ Amerikában, Európában, de legtöbben itthon maradtak, Erdélyben. Közel 6000-en nőttek fel nálunk. Van, akinek már 6-7 gyereke van…

‒ Milyen a kapcsolat velük?

‒ Volt egy esküvő a Gyimesben, Hidegségben, s engem is meghívtak a lakodalomra. Azt mondja a menyasszony: Atyám, maga felvezet az oltárhoz? Hát ilyenkor az ember nagyon elérzékenyül…

‒ Szokott néha levelet kapni az egykori gyermekotthonlakóktól? 

‒ Olyan szép leveleket kapok, hogy az ember elsírja magát. Ezek a gyerekek úgy voltak nevelve, hogy tudták: ha elesnek, talpra kell állni. Egy kivételes, szép hangú levelet kaptam Irakból. Ott jártam, s amikor hazajöttem, feltettem pár képet az internetre. Meglátta az egyik volt lakónk, s azonnal írt: Atyám, miért nem szólt, mert meghívtam volna egy ebédre?

‒ Ő honnan került az intézetbe?

‒ Palotailváról. Onnan írt a plébános, hogy van egy kislány, akinek az apja pásztor volt, belekeveredett valamibe, elment, s otthagyta a családot. A juhászok vitték be a kislányt a helyi plébánoshoz. Kérdezte, hogy nem fogadom-e be. Másnap hozta is egy asszony, de nem egyet, hanem kettőt. Egy levelet is küldött a plébános, amelyben ezt írta: A bölcs belátásodra bízom őket, de ne küldd vissza! Az egyik kislány, akit akkor hoztak, közben szép, csinos lett, életrevaló, leérettségizett, most Irakban van a férjével... Akik a Szent Ferenc Házban laktak, azok közül többen érettségiztek, egyetemet végeztek, doktoráltak. Úgy neveltük és neveljük őket, hogy a gyeplőt mindenki saját maga kell fogja. 

‒ Milyen a kapcsolat más gyermekotthonokkal, függetlenül a vallási hovatartozástól? 

‒ Jó. Ismerem Balázs-Bécsi Attilát Szamosújvárról, ismertem a válaszútiakat, Kallós Zoli bácsit. Mikor ott voltam, megmutatta a néprajzi gyűjteményét. „Látod, milyen viseleteket gyűjtöttem? Te mit gyűjtesz?” Azt mondtam: embereket. Akkor voltak háromezren a házainkban, mostanra ez megközelítette a hatezret.

‒ Milyen tervei vannak a jövőt illetően?

‒ Betöltöttem a 65. évet, és profi apukából profi nagytata leszek. Az árva unokák után az árva köveket és árva történelmi helyeket szeretném örökbe venni. Húsz éve annak, hogy megkerestek Bethlen Gábor utódai: nem akarjuk megvásárolni a marosillyei Bethlen Gábor szülőházát? És az már a miénk! Ugyanilyen elgondolásból vettük meg a piski csatateret (felújítás alatt van ‒ szerk. megj.), a Hátszegi-medencében lévő kenyérmezei csatateret, a szászvárosi kolostort (1296-ban épült, Erdély egyik legrégebbi plébániaépülete), Petrozsényban a ferences nővérek négyemeletes iskoláját. Úgy gondoltuk, hogy a gyerekeknek meg kell mutatnunk: fontos a szülőföldhöz való ragaszkodás.

‒ Milyen állapotban kapták vissza a dévai kolostort?

‒ A dévai kolostorban, amikor ide jöttem 1992-ben, nem lehetett lakni. 1948-ban államosították mint szolgálati lakást. 1970-75 után, amikor volt a két nagy árvíz, már nem lakták. Közel volt a vonatállomás, hajléktalanok jöttek, tüzet raktak, melegedtek, ami fa volt, elégették; lakhatatlan volt. Szépen rendbe szedtük, most már a miénk. 

‒ Térjünk át az irodalmi pályájára…

‒ Több mint 30 könyvet írtam; kisebbet-nagyobbat. Mindig elismeréssel beszéltem népemről, de a dévai románságról is. Íme a  könyvek és imafüzetek jegyzéke:

Hiszek a szeretet végső győzelmében (2005); Merjünk hinni és szeretni (2005);

A fénygyújtogató (2006); Kevesebb pátoszt és több áldozatot (2006); Istennel a semmiből a végtelen felé (2006); Életút (2009); Szent László (2009); Szent Rita kilenced (2009); Domokos Kázmér (2010); Szépszeretet Anya, Mária (2010); Szent Antal a tanuló ifjúságért (2010); Székely vértanú, Boldog Apor Vilmos ‒ Könyörögj érettünk (2012); Mindennapi hitvallás (2013); Az élet útja (2014); Iránytű a végtelenhez – Vallomások a bensőséges istenkapcsolatról (2016); Párbeszéd a végtelennel (2016); Út a végtelenbe –  Beszélgetés az élet fordulópontjairól (2016); Ablak a végtelenre – Beszélgetés a hitről (2016); Kilenced nagyszülőkért (2017); Ki a szívét osztja szét (2019); Kilenced a gyermek Jézus tiszteletére (2019); Örömhöz segítő gondolatok (2020); Boldogsághoz segítő gondolatok (2021); Imakilenced a békéért – Flüei Szent Miklós közbenjárásával (2022); A létezés öröme – Örök értékek a 21. században (2023); A szeretet bölcsője – A házasság mérföldkövei (2023); Az élet jó oldala – Értékek keresése az ingatlan világban (2023); Fényből és sárból (2023); Az irgalmasság iskolája – Csaba Testvér gondolatai az irgalmasság cselekedeteiről (2023); A mindennapi kenyérnél is fontosabb a remény (2014); A virág a fény felé hajlik (2015); A szeretet gyógyszer, nem jutalom (2015); Zarándoklat az atyai házba (2016); Arra születtél, hogy ajándék legyél (2016); A szabadság rabságában (2017); A lélek lélegzetvétele (2019). 

‒ Írt verset is?

‒ Megboldogult legénykoromban írtam. Jó pár évvel ezelőtt kérdezte a magyartanárom: írok-e még verset? Mondtam, hogy igen. Hol? ‒ kérdezte. Azt válaszoltam: a gyermekek szívébe. 

‒ Az Ön édesapja néhány ’56-os versért több évig volt börtönben. Ismerte ezeket a verseket?

‒ Hét évet kapott, s négy és felet leült belőle. Gheorghiu Dej halálakor (1964) kiengedték. Igazából ezt az 5-6 verset a szeku őrizte meg, s amikor kivettük a peranyagot, kézhez kaptuk, akkor olvastuk el.

‒ Hol járt a nagyvilágban?

‒ Sohasem utaztam a világban mint turista, de mint missziós pap voltam Latin-Amerikában, Ausztráliában, Észak-Amerikában, Afrikában és Európa sok országában. Nem voltam a Távol-Keleten. 

‒ Találkozott a pápával? 

‒ Öt évvel ezelőtt találkoztam vele a Vatikánban. Volt egy indítványom: legyen gyermek Jézus-búcsú. Úgy gondoltam, hogy a 30 éves Istenarc gyönyörű. Jézus azt mondta: ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, akkor nem tudunk bemenni a mennyeknek országába. Ferenc pápa idén május végére meghívta a világ összes gyermekét, hogy a gyermek Jézus tiszteletére tartsunk egy szentmisét. Mikor Csíksomlyón volt (2019-ben ‒ szerk. megj.), csináltattam neki egy kisgyermek Jézus-szobrot, és a mi gyerekeink készítettek neki ruhát, azt adtuk ajándékba. Én nagyon örvendek, hogy a hagyományos Jézus-ábrázolás mellett megjelenik egy 5-6-7 éves kis Jézus is. 

‒ 2020-ban jelent meg Csender Levente jóvoltából az Ön füveskönyve. Ebben olvashatjuk: az emberiség egy új korszak hajnalán áll. Igazából nem az a kérdés, hogy én hiszek-e Istenben, hanem az, hogy Ő hisz-e bennünk? Kérném szépen ezt bővebben kifejteni.

‒ Ha 2000 évvel ezelőtt Jézus el mert jönni hozzánk egyedül – akkor is voltak háborúk ‒, akkor feltehetjük a kérdést: miért jött közénk? Azért, mert bízott bennünk! Képes volt megtanítani nekünk a szeretet parancsát. Képes ma is megtanítani, hogy sokkal jobb szeretetben élni, mint háborúskodni. Ha nem hitt volna ebben, akkor nem jött volna közénk. Engem a krisztusi hit mozgat. Az ő hitét kell megélnünk a mindennapokban. A gyermek olyannak látja magát, amilyennek az én szemem tükre mutatja. Látja, hogy „a pap bácsi bízik bennem”. Egyik jelszóm: Isten selejtet nem teremt. Isten drága alkotásai vagyunk. Én Szászvároson vagyok plébános, ahol százvalahány hívem van. Nem azt néztem, hogy milyen kicsi… Ha egy nagy plébániám lett volna, akkor én ezt nem tudtam volna csinálni. De volt egy Antal atya, aki eljött, misézett, és én járhattam, szervezhettem az egyházi életet. 

‒ Mit üzen a fiataloknak?

‒ Azt, hogy van remény! Isten csodás teremtményei vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a föld tavasszal, amely várja, hogy megöntözze a meleg eső, süsse az áldott Nap… Minden, ami él, arra vágyik. Isten mindenkiben elrejt egy csodát, s a fiatal dolga, hogy induljon el, és ezt a csodát a felszínre hozza. 

‒ Díjak, elismerések?

‒ Magyar Örökség díj (2002); Év embere díj ‒ a Magyar Hírlaptól (2004); Aphelandra Díj (Humanitárius díj, 2005); Sütő András-díj (2007); A Pannon Példakép Alapítvány díja (2008); A Százak Tanácsa által alapított A Haza Embere díj első kitüntetettje (2008); Zajzoni Rab István díj (Négyfalu, 2010); A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2010); Európai Polgári Díj (az Európai Parlamenttől, 2011); Giesswein-emlékérem (2012); A Magyar Kultúra Lovagja (2013); Magyar Szabadságért díj (2015); Boldog gyermekekért, boldog családokért díj (2018); Felelős Szülők Iskolája ‒ Pro Cultura Hungarica-díj (2019); Makovecz Imre-díj (2019); Magyar Művészeti Akadémia ‒ aranyérem (2021); Magyar Becsületrend (2023).

‒  Zárjuk ezt a beszélgetést azzal: mit tenne, ha az Úr azt mondaná: Csaba testvér, az idő lejárt, de még egy dolgot megtehet?

‒ Elvinném a gyerekeket a templomba, s azt mondanám nekik: gyerekek, én el kell menjek, de ti szeressétek egymást és beszélgessetek… „Imé az ajtó elé állok, és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.” 

„Aki szeret engem, az megtartja a tanításomat, s Atyám is szeretni fogja.”

Igazából egy nagy teológus ezt mondta: a 21. század vagy keresztény lesz, vagy NEM LESZ!

Én nem az elkeseredés, a kétségbeesés híve vagyok, hanem az imádság, az Istenkeresés, a párbeszéd és a remény híve!

Ez Erdély jövője is!