2022. augusztus 16., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

(Folytatás február 18-i lapszámunkból)

Bencés kolostor, hullaház, teológiai szeminárium

A valamikori bencés kolostor működését a Grodnóra is ráköszöntő kommunista rezsim betiltotta, a rendeket feloszlatta, a klérus működését jobbik esetben gátolta, amúgy üldözte. A második világháborút követő politikai hatalomváltás, a szovjet idők beköszönte így hát radikális változásokhoz vezetett. A már említettek mellett még számos példát felsorakoztathatunk ebek harmincadjára jutó, lerombolt, „szerencsés” esetben kolhozosított templomokról az egykori Szovjetunió területén, beleértve a Belarusz Szocialista Köztársaságot is. De kell-e radikálisabb változás annál, ami a bencések épületével történt a vörös érában? A szó szoros értelmében morbid rendeltetést kapott: hullaház működött benne, szalonképesebben kifejezve: kórbonctani és törvényszéki intézet. De szerencsére „Krisztus feltámadott” (Lenin még él, de bizonyára nem kell kétezer év az itteni agóniájához sem), és 1991-től a hosszú időn át bencés kolostornak, négy évtized során pedig hullaháznak helyet adó épület megtalálta új rendeltetését: három évtizede Fehéroroszország egyetlen római katolikus teológiai szemináriumának nyújt otthont. 

Összesen huszonöt hallgatóval működik az igazán családiasnak nevezhető papnevelde. Többnyire jóképű, délceg, életerős, hittel és szeretettel feltöltött huszonéves fiatalemberek közössége. Ottjártamkor éppen kora délutáni précesre igyekeztek a papnövendékek a teológiai szeminárium tágas kápolnájába. Kintről füleltem, de nem tudtam eldönteni, hogy milyen nyelven imádkoznak, milyen nyelven dicsőítik Istent mintegy tíz percet tartó áhítatuk során. Utóbb kiderült, fehérorosz nyelven. Ugyanis én keddi napon jártam ott, márpedig hétfőtől csütörtökig a reggeli, délutáni és esti misék fehérorosz nyelven, péntektől vasárnapig pedig lengyelül zajlanak. Sajátos többnyelvűség, amit csupán tetéz az, hogy a teológusok oktatása során az orosz nyelv is nagymértékben használatos. A katolikus egyház történetének a tanítása például lengyelül, az egyetemes egyháztörténet fehéroroszul történik. Néhány tantárgynál, ahol orosz szakirodalmi könyv áll rendelkezésre, no meg a tanár is azt részesíti előnyben (könnyebb neki), oroszul beszélnek. Ehhez még hozzáadódik a papképzéshez igazodó latin, valamint a görög nyelv oktatása. 

A papnevelde előtti bencés templom


Feltehető a kérdés, hogy ilyen bábeli nyelvzavarban végül is mi az elsődlegesen használt nyelv annál a nemsokára felszentelendő teológusnál, akinek nagyszülei annak idején egyöntetűen lengyelek voltak? Szóval, mi a lengyel (litván?) papnövendékek anyanyelve? Abban az országban, ahol a történelem során hosszú időn át közös államszövetséget alkotó lengyeleken és a litvánokon kívül mindenki pravoszláv volt. Legfeljebb ateista, ahogy azt a szovjet politika megkövetelte. Nos, mi a fehéroroszországi lengyel papok anyanyelve? Miközben bizonytalankodom, számomra nem az okozza a dilemmát, ami immár nyilvánvalóvá vált: már nem a lengyel. A dilemma abból adódik, hogy fehérorosz vagy orosz? Mert a többnyire orosz oktatási rendszerben érettségihez jutottak többsége már alapvetően orosznyelv-használóvá vált, miközben vidéken vagy éppenséggel a papi szemináriumon az átlagosnál nagyobb mértékben használt a fehérorosz nyelv.

A könyvek, a kiadványok, a lapok különböző nyelven íródnak. Szemináriumi látogatásomkor én is kaptam egy-egy kiadványt. A Slovo Zicia nevű vallási újság lap formátumú, a cirill betűs Dialog viszont folyóirat kinézetű. Fehérorosz nyelven íródott, amit már magam is segítség nélkül meg tudok állapítani. A belarusz nyelv ugyanis a rendes i betűt használja és nem a cirill betűset. 

A grodnói papnövendékek közül akadt egy, akivel sikerült elbeszélgetnem angolul. A kapusnál a lengyel–magyar barátságra hivatkoztam ugyan, de az még nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy megértsük egymást. Ezért az egyik hallgatóhoz közvetített, majd ő az angolul nála jobban elboldoguló barátjához. Aki bizonyára a teológiai szeminárium doyenje a maga harmincöt évével. A krisztusi elhivatás üzenete élete teljében jutott el hozzá, ami örömmel és szeretetteljes várakozással tölti be leendő papi szolgálata iránt. Egyelőre azonban csak elsőéves, azaz harmad-. A papképzés ugyanis két lépcsőben zajlik: két év filozófiával kezdődik, amit négy év teológiai tanulmány követ.

Beszélgetőtársam ebédre hív a menzába, amit egyedül fogyasztok el, mivel ő a teológustársakkal már evett, miközben én vártam rá. Az ebédlő tiszta, a bejárati ajtótól jobbra néhány portré a falon. Amint utóbb kiderül, a harminc éve alapított teológiai szeminárium eddigi rektorai sorakoznak egymás mellett. A savanykás káposztaleves és a rizses hús egészen megfelelő menzakoszt egy pohár hűsítővel leöblítve. No meg egy körte is jár hozzá, amit beszélgetőtársam zsebre tett, és szinte útravalóul vesz elő a zsebéből, amikor – rám fordított idejét megköszönve – elbúcsúzunk. Ezúttal némi bátortalansággal lengyelül hebegek el egy köszönömöt. Hozzáállásomban maradéktalanul megerősít, amit előzőleg tapasztaltam: a teológia kápolnájában a lengyel pápa, II. János Pál van egyedül jelen képi ábrázolásában, az őt követők, az éppen tisztségét betöltő „nincs jelen”. Egy zsebnaptár méretű, hazavihető kis lapon, amiért két belarusz rubelt dobok a perselybe. Kacsika jut eszembe, ahol a wielyczkai lengyel bányászok, szakemberek idetelepítésével jött létre a bukovinai sóbánya a XVIII. század végén. A még mindig jelentős lengyel lakosságú település központját II. János Pál térnek nevezték el, ahol a lengyel pápa egész alakos szobra áll, és Nagyboldogasszony napján az ő óriásbannerét helyezték a templom bejárata fölé. Mintha a túlvilágról is azt üzenné egykori lengyel híveinek, hogy számukra mindörökké ő a pápa. 

Bár nem vallja magát egyöntetűen lengyelnek a beszélgetőtársam, aki fehéroroszul már sokkal jobban boldogul, örvendetes, ahogyan igyekszik újratanulni ősei nyelvét és hitét. Tőle nemcsak a teológiáról, identitási kérdésekről kapok információkat, hanem Báthory István felől is érdeklődöm. Bár részleteket nem elevenített fel az életéről, azért megtudtam, hogy személyének említése és elemzése benne szerepel az iskolai tananyagban. A fehéroroszok nemcsak tisztelik, mondhatni teljes szívből szeretik, mivel a sikeres livóniai háborúban a fennhatósága alá kerülő Grodno polgárai (is) függetlenebb életet élhettek, szabadon gyakorolhatták nemzeti identitásukat. Ami sem előtte, sem utána nem bizonyult problémamentesnek. Arról viszont vendéglátómnak nem volt tudomása, hogy bármilyen formában is meg szoktak-e emlékezni a Grodnóban elhunyt Báthory Istvánról. Ezért javasoltam, hogy papnövendék társaival együtt legalább néhány gondolat, ima erejéig emlékezzenek meg a nagyságos lengyel királyról, litván nagyhercegről. És – tegyem hozzá – erdélyi fejedelemről. Ami sokkal inkább nekünk fontos, mint a Báthory István emlékezetét aktívan megőrző lengyel, litván, fehérorosz népnek.

Miután a latin (lengyel) és cirill feliratú kápolnából kilépve elhagyom a teológiai szeminárium falait, már semmi sem emlékeztet a lengyeles hangulatra. Nincs felirat, de lengyel rendszámú autót sem látok (igaz, más külföldi rendszámot sem). Egyet láttam csupán, még a teológia udvarán. Pedig igencsak közel, húsz kilométeren belük húzódik a belarusz–lengyel határ. Ahol éppen puskaporos a hangulat, mivel a nyugati korlátozásokkal szembeni válaszlépésként a hatóságok migránsok tömegeit szállítják repülővel a fővárosba, onnan pedig busszal a határhoz. Ebből semmit sem tapasztalok, csak a hírekben olvasom, hogy mi történik néhány kilométerrel odébb. 

(Folytatjuk)

Néhányan a lengyel nagykövetség előtt