Él még a határkerülés a Bekecsalján

Népi és liturgikus elemek keveredése

A húsvéti ünnepkör elmaradhatatlan része volt a határkerülés, és ez nemcsak évszázadokkal ezelőtt, hanem ma is szerves része a közösségek, főleg a katolikus vallású települések életének. Beavatás, lelki feltöltődés, hagyományátadás és szertartás, emellett közösségösszetartó esemény. Ezért is ragaszkodnak annyira hozzá – ha kell, az internetes lehetőségeket is felhasználják.

A húsvéti határjárás, határkerülés egy húsvéti misztériumjátékokból született népszokás. A határkerülés szokása a középkorra nyúlik vissza, s az egyetemes liturgikus gyakorlattal összefüggő gyökerei lehettek. Húsvét hajnalán hírül vitték a földeknek is az Úr nagy győzelmét, Jézus feltámadását, részben, hogy együtt ünnepeljenek a természettel, részben, hogy a gonosz szellemeket, a természeti csapásokat a Föltámadott hatalmával a határtól elrettentsék. Az egyike ez volt azoknak a jelesebb ünnepeken tartott körmeneteknek, melyeket főként tavasszal a földeken, a vetések között tartottak: ereklyékkel, zászlóval, énekszóval vonulva bővebb termésért imádkoztak.

A Nyárádmente felső, főként katolikusok lakta vidékén ez ma is élő, az ünnepi egyházi szertartások részét képező gyakorlat, míg a vidék középső és alsó, főként protestánsok lakta részén az évszázadok alatt csak az ősi elemei (a határ megszemlélése, a termés biztonságáért való imádkozás) maradt meg, de közösségi játékokkal bővült.

A Kis-Szentföldnek nevezett Felső-Nyárádmentén, a Bekecsalján ma is gyakorolják, akár papi részvétel nélkül is, és nélkülözhetetlen része a húsvéti ünnepnek. Amíg régebb az egyházközségek vezető szerve, az egyháztanács szervezte meg, ma a fiatalok vették kezükbe a kezdeményezést, s ha kell, az internetes kommunikációs eszközöket is használva szervezik, hirdetik a határkerülést, és hívják a közösség tagjait és az elszármazottakat a részvételre. A határkerülés ősi elemi közül egyes helyeken még fellelhető az ifjak beavatása, azaz a falu földrajzi határának, a közösség birtokának rögzítése a következő nemzedék tudatában.

A vesszőzés mint beavatási szertartás

Nyárádköszvényesen a nagyszombat esti (régebben éjféli) misén megtörténik a tűz és a víz megszentelése, valamint a feltámadási körmenet, aztán egy rövid alvás után vasárnap hajnalban kezdődik a határkerülés: a résztvevők fél hatkor találkoznak a templom előtt, majd mindannyian bemennek a reggeli imára, és a feltámadási ének (Mennynek királyné asszonya) éneklésével hatkor elindulnak a határba, keresztet, zászlót, csengettyűt (régebben a feltámadási szobrot is) visznek magukkal, s közben rózsafüzért imádkoznak. A négy részre osztott határ egy-egy részét járják körül évente „forgóban”. A határ egy pontján megállnak, megpihennek, mivel már gyermekek is vannak a menetben. A tavaly egy ilyen ponton új keresztet állítottak, idén is egy másik helyen újat állítanak a régi helyett. Ilyenkor szalonnát sütnek, falatoznak, közben nyírfavesszőt vágnak, s annak ágait összefonják. A „hármasra fonott” vesszővel „megvesszőzik” az újoncokat, a nagyobb gyerekeket, régebben az új menyecskéket is, ennek a jelképes beavatási szertartásnak a célja a határpontok emlékezetben tartása. A keresztet, zászlót, csengettyűt az asszonyok, lányok a helyszínen gyűjtött virágokkal feldíszítik, a keresztnél Miatyánkot és Üdvözlégyet imádkoznak, majd indulnak tovább rózsafüzért imádkozva „különböző titkokkal”. 

A határkerülést reggel kilenc óra körül be kell fejezni, vissza kell térni a faluba, ahol zúgó harangokkal, zászlókkal s az otthon maradottakkal várja őket a plébános. Mivel a templomot Nagyboldogasszony tiszteletére szentelték, Mária-énekeket énekelnek, s a templom körüli körmenet után a pap megáldja a határkerülőket s a hozott vesszőket. Mindenki hazamegy, hogy fel tudjon készülni a délben kezdődő húsvéti ünnepi szentmisére – tudtuk meg a 35 éves Keresztes Botondtól. A határkerülést az egyháztanács szervezi, a menettel tart az egykori kántor is a határba. A határkerülő menetbe a helyiek és az ünnepre hazatérők egyaránt bekapcsolódnak, az időjárástól függően 50-60 személy vesz részt, de volt már harmincas és százhúszas résztvevőszám is – mondta el Keresztes, hozzátéve, hogy tavalytól új, fiatal papja van a falunak, így idén „hagyományt törnek”, azaz nem délben lesz az ünnepi szentmise, hanem amint visszaérkezik a határkerülő menet.

A fonott vesszőt a köszvényesiek hazaviszik, égiháború esetén elégetik, így kérnek védelmet, amúgy pedig a kapu mellett tűzik fel, hogy mindenki láthassa, a család hány tagja vett részt a határkerülésben.

A köszvényesiek a határkerülést a tatárjárásig vezetik vissza az időben, akkor az ellenséget kémlelni, a határt felügyelni mentek ki az emberek tavasszal – állítják. 

A szomszédos Nyárádremetén is a négyosztatú határt járja be a menet, azzal a különbséggel, hogy a köszvényesiektől eltérően, ott régebben is szalonnát sütögettek a pihenőhelyen, és nem vesszőket, hanem mogyoróágat („husángot”) vágtak maguknak a menetben részt vevők. Néhány évtizede itt a plébános is jelen van a határkerülő menetben, a mogyoróágakat pedig virág helyett többnyire friss búzahajtásokkal díszítik. Menet közben megszabott rend szerint énekelnek, imádkoznak, Isten áldását és oltalmát kérik a vetésekre, a határra, a falura és lakosaira. Itt is erős közösség-összetartó ereje van az eseménynek, sok elszármazott ilyenkor hazatér, és részt vesz a határkerülésen. A beavatás, megvesszőzés itt nincs szokásban, sőt rossz néven is vették, amikor megtörtént, hogy határkerülés közben találkoztak a köszvényesi menettel, s onnan néhányan átmentek, és megvesszőzték a remetei ismerőseiket.

Ha kell, interneten is szervezik

A Bekecs túloldalán, Nyárádselyében kevéssel eltérnek a határkerülés szokásai, amelyeket a 43 éves Gyorgyisor Attila éneklő és a 48 éves Gyorgyisor Dénes dobos ismertetett lapunkkal. A hajnali papi áldást követően itt is vasárnap öt órakor indul a határkerülő menet a templomtól, előtte azonban a dobosnak már van munkája: hajnali három órakor, amikor a harangozó megy az „elsőt húzni”, akkor ő is indul: tudja, hogy kik fognak menni a határba, így dobszóval ébreszti őket, körbejárva a falut. A menet lobogókkal, kereszttel, zászlóval indul a határba. Útközben csendben vannak, de ha út menti kereszthez érnek, ott imádkoznak, és eléneklik a Mennyek királyné asszonyát. Régebben hármas osztóban kerülték meg a határt évente, ma csak a Faluerdejéig mennek, ott rövid pihenőt tartanak, tüzet raknak a hideg ellen (volt eset, hogy a hó belepte őket, amíg a helyszínre érkeztek), friss kalácsot vagy egyebet falatoznak (újabban néhányan szalonnát is sütögetnek), de virágot is szednek, feldíszítik a keresztet, lobogót, dobot, zászlót. Selyében nem szokás a vesszőzés, ott a bő termésért imádkoznak, s védelmet kérnek a vetésre. Sokat nem időznek, mert fél kilencre vissza kell térni a faluba. A hegyoldalból beérkező, éneklő (Föltámadt Krisztus e napon, Hála légyen az Istennek) menet megáll a falu szélén, majd amikor a plébános, a kántor s az otthoniak a templomtól a fogadásukra indulnak, ők is elindulnak a Mennynek királyné asszonya éneklésével, hogy a faluban egy adott ponton találkozzanak. Itt üdvözlik egymást a keresztek összeérintésével, majd a templomba vonulnak, ahol fogadják az áldást, majd hazatérnek, mert 11 órakor kezdődik az ünnepi szentmise.

A selyeiek esetében is változó a határkerülő menetben részt vevők száma, az utóbbi években örvendetesen nő, tavaly negyvennél is többen voltak, de volt eset, amikor az alacsony létszám (húsz alatt) vagy az időjárási viszonyok miatt nem indultak neki a hegynek. Selyében nem várnak egyházi szervezést, a fiatalok, fiatal házasok egymást biztatják a részvételre, hogy együtt tovább vigyék a „szép szokást”. A szervezés, eligazítás és a menetre való jelentkezés a helyiek között szóban, az elszármazottakkal internetes kommunikáció útján történik, s ma már a más településen élő, az ünnepre hazatérő selyeiek mellett más felekezetűek is részt vehetnek a határkerülésben.

Szerintük igazi lelki feltöltődés a határkerülés, s enélkül elképzelhetetlen számukra a húsvét, ahogyan a köszvényesiek szerint sincs húsvét határkerülés nélkül.