Egymásra mutogató nemzedékek

A generációk közötti konfliktus valószínűleg egyidős az emberiséggel, manapság azonban sokat változott a nemzedékek közötti kapcsolat. Míg egykor az volt a természetes, hogy a szülő tud többet, ő a tekintély, ma már ez bizonyos téren, például a digitalizáció tekintetében nem ilyen egyértelmű. A modern technika vívmányait sokkal jobban tudják kezelni a gyerekek, mint a szüleik, gyakran a szülők, nagyszülők tanulnak a kisiskolás korú gyerekektől, nem pedig fordítva. Egy dolog biztos: a „bezzeg az én időmben”, vagy a „nekünk nem volt, és mégis felnőttünk” jellegű beszólások nem segítenek a generációk közötti konfliktusok feloldásában – állítja dr. Ferenczi Enikő mentálhigiénés szakember, aki Egymásra mutogató nemzedékek címmel tartott előadást a napokban a Lélekműhelyben, amely a Duna-Ház Torockó Facebook-oldalán is követhető volt.

Az idősek és fiatalok viszonyát gyakran a meg nem értés, a lesajnálás vagy a konfliktus jellemzi, holott a két nemzedék együttműködésében óriási lehetőségek rejlenek. Rendezni kell a konfliktusokat, tisztázni a sérelmeket, és a különbségekben rejlő értékeket felismerve keresni a nemzedékek közötti összhangot. Mert a időseknél van az emlékezet, a fiataloknál meg a jövő iránti nyitottság. Az időseknél a megtett út bölcsessége, a fiataloknál az úton járás ereje. És a köztük kibontakozó párbeszéd minősége határozza meg a jövőt – fogalmazott dr. Ferenczi Enikő, aki már az előadás elején elárulta, valójában fiatalok „rendelték meg” ezt a témát néhány évvel ezelőtt, egy mentálhigiénés csoportos tevékenység során.

– Két dolgot már az elején szeretnék kiemelni: egyik, hogy a generációk közötti konfliktus egyidős az emberiséggel, tehát nem vagyunk mi rosszabbak, mint az előttünk járó nemzedékek. A másik egy gyakorlati tapasztalatból jövő felismerés, ami kissé szomorú: húsz éven keresztül dolgoztam a kórházban, haldokló betegek és hozzátartozóik mellett, sokféle konfliktust és kibékülést láttam, és a gyászolókkal való munka során megtapasztaltam, hogy a konfliktusainkat továbbvisszük. Ne gondoljuk, hogy ezek elmúlnak. Ha elveszítjük szerettünket, akivel konfliktusunk volt, ez még erősebbé válik, és bonyolítja a gyászfolyamatot. Tehát nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy fenntartsuk ezeket az egymástól eltávolító nézeteltéréseket, jó lenne megtanulni lerendezni a konfliktusainkat, amíg vagyunk, beleértve a még élő szüleinket is – hívta fel a figyelmet a mentálhigiénés szakember.

A fiatal és középkorú nemzedék túlterhelt, az időseknek végre van idejük

Mint mondta, három nézőpontból közelíti meg a konfliktusokat: a saját generációja, a mai középkorúak, ezek gyerekei, illetve a ma már idős szüleik szemszögéből. – Induljunk ki abból, hogy a mi nemzedékünkre és a fiatalokra is az jellemző, hogy iszonyúan túlterheltek vagyunk. A verbális kommunikációnkba pedig nagyon könnyen bekeveredhet az az igen veszélyes mondat – amit soha ne fogadjunk el –, hogy nincs időnk. A Lélekműhelyben többször elhangzott már, hogy csak arra nincs időnk, ami nem fontos számunkra. A szüleink generációja az, amelynek végre van ideje, amely picit lazábban él, és végre tud figyelni arra, ami fontos. A mi szüleink kapcsolata a gyerekeinkkel személyiségformáló, ezért hagyjunk erre időt és teret. Gyakran tapasztaljuk, hogy amire nem volt idejük velünk, azt az unokákon kiélik. De ne keltsen ez bennünk irigységet, örüljünk annak, hogy időt töltenek egymással, vagy akár ezáltal jóvátehetnek dolgokat. Hiszen a szülőségben az a nehéz, hogy nem vagyunk rá felkészülve, mindannyian elmondhatjuk, hogy próbálkozunk, igyekszünk, tanulgatjuk menet közben. De hibákat követünk el, és ha hibázunk, merjünk bocsánatot kérni, hiszen az nem a gyengeség, hanem az erő jele.

Bezzeg az én időmben...

Amikor ezt mondanánk, inkább harapjuk meg a nyelvünket, és ne mondjuk ki, mert nem vezet sehová, őket ez egyáltalán nem érdekli – figyelmeztet dr. Ferenczi Enikő. Inkább rugalmasan, poénkodva közelítsünk a témához, úgy, hogy felkeltsük a kíváncsiságukat. Tehát ahelyett, hogy azt mondanánk: „fiam, a banán rohad meg az asztalon, bezzeg az én időmben alig jutottunk hozzá”, meséljünk el egy-egy érdekes történetet, amiből kiderül a gyerekeink számára, hogy a szüleik mennyire másként éltek.

Egy másik veszélyes mondat a „nekem erre nem volt lehetőségem”. A mai, úgymond középen lévő nemzedék valójában kétféle mintát élt meg, és talán amiatt, hogy megtapasztalták azt a „más világot” is, amikor annyira korlátozottak voltak a lehetőségek, hajlamosak egy kicsit elkényeztetni a mai fiatal generációt.

Abba a hibába is gyakran beleesnek, hogy túlságosan kontrolálló szülőkké válnak: alig születik meg a gyerek, már tudják, hogy melyik egyetemre fog menni, milyen pályát fog választani, majd kamaszkorban szembesülnek azzal, hogy a gyerek felháborodik, mert nem szeretné, ha a szülei írnák a sorsát. – Az egyik legnehezebb dolog ilyenkor szülőként úgy jelen lenni gyerekeink életében, hogy ne azt mondjuk: fiam, nekem nem jött össze, te tanulj, hogy légy sikeresebb, mint én, hanem valahogy úgy álljunk a háttérben a szeretetünkkel és nyújtsunk biztonságot nekik, hogy érezzék: kinyílhatnak. Szerintem a szülői szeretetre a legjobb kép az, amikor a gyerekünket jelképesen kiállítjuk, és mi beállunk mögéje. Nem túl közel, mert akkor azt mondja, egy lépést hátra, de ott vagyunk mögötte, érzi a biztonságunkat, talán a karját és a vállát picit igazíthatjuk, de semmiképp nem fogjuk meg a kezét és irányítjuk – tanácsolta a szülőknek a szakember.

Ugyanakkor minden helyzetben jusson eszünkbe, hogy minták vagyunk a gyerekeink számára. Olyan példák, akiknek, bár néha idegesítőek, a mintáját szinte egy az egyben továbbviszik. Ki ne ismerné az érzést, amikor gyerekkorában nagyon zavarta valami, amit a szülei tettek, majd évek múlva, felnőttként azt tapasztalja, hogy ugyanúgy csinálja, holott megfogadta, hogy ő bizony másként fogja.

– Ne feledjük azt sem, hogy mennyire erősen hatunk a gyerekeinkre a negatív utalásokkal, ezért inkább dicsérjük sokat őket, persze nem ok nélkül, hanem akkor, ha megérdemlik, amikor valamit megvalósítottak. És ha álmodoznak, ne mondjuk azt, hogy ne tegyék, mert nagyot fognak huppanni. A terápián ötvenes éveikben járó emberekkel beszélgetve is folyton felszínre jön, hogy mennyire beléjük égtek a mondatok, amikor úgy érezték, a szüleik annak idején nem hittek bennük, még akkor is, ha a szülő esetleg teljesen másként gondolta a dolgot, csupán óvni akarta a gyerekét – mutatott rá dr. Ferenczi Enikő.  

Ne mi írjuk a gyerekünk sorsát!

Hogy minél hitelesebben körbe tudja járni a témát, a mentálhigiénés szakember fiatalokat, illetve ezek szüleinek korosztályabeli személyeket kért arra, hogy kérdéseket, gondolatokat fogalmazzanak meg a generációk közötti konfliktusok kapcsán. A fiatalok többek között felvetették, hogy a szüleik állandóan mindent tudni szeretnének, faggatják őket, hogy éppen kinek írnak üzenetet, honnan ismerik az illetőt, mivel foglalkoznak a barátaik szülei.

A másik zavaró tényező a szemükben, hogy a szüleik nem képesek kiengedni a kezükből az irányítást. – Tíz évig voltam iskolában, mentálhigiénés csoportban dolgoztam fiatalokkal, és számtalan történetet végighallgattam arról, amikor meggyőzik a szülők a gyerekeiket, hogy mik legyenek majd. Ha valaki például zenész szeretne lenni, jön a tipikus szülői reakció, hogy abból nem lehet megélni. Nehéz átadni a szülőknek, hogy nem lehet mindenki informatikus, jogász vagy orvos. Hagyjuk, hogy a gyerekünk kibontakozzon, minél jobban beleszólunk, annál inkább kizárnak a döntéseikből. Úgy erősítsük a személyiségüket, hogy ők tudjanak dönteni, mi mondjuk el a véleményünket, de ennyi.

Ugyanakkor fontos megengedni, hogy önállósodjon a gyerek, annak ellenére, hogy a világ óriásit változott ahhoz képest, amikor a mai középkorú nemzedék volt gyerek. – A mi nemzedékünk egyedül, viszonylag szabadon jött-ment az utcán, falun kiengedték a gyereket, nem igazán aggódtak érte, vagy elutaztunk táborba úgy, hogy egy hét múlva beszéltünk ismét a szülőkkel, mi ebben nőttünk fel. Ezzel szemben ma a gyerekeinket folyamatosan követjük, tudni szeretnénk, hol vannak, mit csinálnak – világított rá.

Fel kell ismerni, hogy mikor, meddig van szükség a szülői támogatásra, és mikor kezd felnőtté válni a gyerek. Ezt dr. Ferenczi Enikő egy történettel illusztrálta, amelyben egy harmincéves fiatalember végre elköltözött otthonról, de az édesanyja azután is, amikor a fia nem tartózkodott otthon, elment a lakására, feltöltötte a hűtőjét, kimosta a szennyesét. – Érthető, hogy az anyai szeretet vezérelte, viszont jó, ha a gyerek megtapasztalja, hogy ha nem mossa ki a zokniját, akkor az utolsó párban egy hétig fog járni, vagy ha nem osztja be a pénzét, zsíros kenyeret eszik két hétig – tette hozzá.

A szakember szerint próbáljuk felnőttként a mai fiatalok helyzetét is megérteni, hiszen ők sincsenek könnyű helyzetben. Ne vágjuk a fejükhöz a „nekünk ennyi sem volt, mégis itt vagyunk” mondatot, mert abból biztos, hogy konfliktus lesz. Hiszen ha ők nem is szembesültek azzal, hogy mit jelent a nincs, hogy néha üres volt a hűtő, megvannak a maguk nehézségei, sőt, talán ma sokkal nehezebb fiatalnak lenni, más kihívásokkal kell szembenézniük.

Ugyanakkor ma az is egyre jellemzőbb, hogy a gyerekek szembeállnak a szülőkkel, és elmondják, mi az, ami nekik nem tetszik, amit szerintük azok rosszul csinálnak. A jelenlegi középkorúak nemzedéke ezt nem merte megtenni, mert nem akarták a szüleiket megsérteni. A közvetlenség, amit ma megengedünk a gyerekeinknek, azt eredményezi, hogy jóval emeltebb hangnemben kommunikálnak velünk. Igenis merjük azt mondani, hogy „fiam, imádlak, de ezt a hangnemet ne engedd meg velem!” Legyünk a gyerekünk barátai, de semmiképp nem a haverei, és a határokat szülőként mi szabjuk meg – szögezte le a szakember.

Egymásra fordított minőségi idő és családi rituálék

Előadása végén dr. Ferenczi Enikő néhány igencsak megfontolandó jó tanáccsal, aranyszabállyal búcsúzott közönségétől, amelyek segíthetnek abban, hogy konfliktusmentesebb legyen a nemzedékek közötti kapcsolat. Az első, és talán egyik legfontosabb az egymásra fordított minőségi idő, amikor nem egymás mellett nyomogatjuk a telefont, hanem teljes figyelmünk a másikra irányul.

Hasonlóan fontos a kommunikáció, mint mondta, nem elfogadható, hogy valaki azzal hárít, hogy a másik féllel nem lehet kommunikálni. Mindenki felé vezet egy út, csak meg kell találni. Fedezzük fel a megoldatlan dolgokat, beszéljünk róluk, mert ellenkező esetben csak gyűlnek, és eltávolítanak egymástól.

Az empátiának és a tiszteletnek is óriási jelentősége van, ezért próbáljunk belehelyezkedni a másik helyzetébe, belegondolni abba, hogy milyen lehet ma tizen-, huszonévesnek lenni, vagy éppen abba, hogy a leépülő szülőnk esetleg naphosszat egyedül van otthon, szenved, és az milyen borzalmas lehet neki.

Ugyanakkor mindig engedjünk teret a családban a szertartásoknak és az ünnepeknek, hiszen a családokat ez tartja össze, ezáltal történik az értékek átadása. Nem baj, ha húszan állunk a karácsonyfa előtt, legyenek olyan ünnepek az életünkben, amelyeken jelen kell lennie mindhárom generációnak – hangzottak el a megfontolandó gondolatok.