Egyiken madár volt: a gyermekkorom

Hetven évvel ezelőtt, 1944. szeptember 16-án a déli órákban a korábban a nagysármási (Maros megye) kényszerlakhelyre összegyűjtött környékbeli zsidókat, – magyar csendőrfelügyelet mellett – átvezényelték Pusztakamarás (Kolozs megye) határának keleti felébe, a Sóskút nevű határrészbe. Körülbelül egy kilométerre lehettek a két megyét elválasztó mai határvonaltól. Összesen 126 zsidó személyről van szó, akik életkora 1 és 83 év közé tehető. A szállítás – a közelben lakó Aluas Ioan szemtanú szerint – 12-14 ökrös szekérrel történt, s miután a zsidókat parancsszóra egy kút mellett leszállították a szekerekről, a szekerek elvonultak. Ezután két teherautó és két személygépkocsi érkezett a helyszínre. Elkezdődött az éjszakai kivégzések megszervezése. Kiválasztottak kb. 20 kemény férfit, akiket felparancsoltak a hegynyeregre. Az volt a feladatuk, hogy két 10 méter hosszú és 2,5 méter széles gödröt ássanak. Ebbe kellett beleforduljanak a védtelen áldozatok, miután lövéssel vagy fehérfegyverrel (késsel, puskatussal) végeztek velük. Mikor beesteledett, fent a dombon kigyúlt egy fáklya, s lent az országúton még egy. A fáklyatartók jelt adtak egymásnak. Ezután az alsóruhára vetkőztetett foglyokat felparancsolták a dombtetőre, ahonnan késő éjszakába nyúlóan jajgatás és gyermeksírás hallatszott. Nem lehet leírni, ami e helyen történt azon az éjszakán! A közeli kukoricásban meghúzódó szem- és fültanúk szerint éjféltájt elkezdődött a puskák, a pisztolyok és a gépfegyverek ropogása – az emberi hangokat el kellett némítani! Hajnaltájt kb. 40 magyar egyenruhás férfi érkezett a helyszínre, akiknek az volt a feladatuk, hogy 

„befejezzék a munkát”, azaz: a hullákat betakarják földdel. Mikor végeztek, teherautóra ülve távoztak Nagysármás irányába.

Az áldozatokat 1945. február 21-én és 22-én exhumálták és azonosították. Valamennyi hulla ruha nélkül volt. A 126 személy nemi és korcsoport szerinti megoszlása a következő: 52 asszony, 31 férfi és 43 tizenöt éven aluli gyermek. (Bár a fáma szerint egy fiúnak sikerült megszöknie, a jegyzőkönyvekben erről nincs említés.) A kiásott hullákat az Apahida–Szászrégen 16-os országút közelében, kb. 100 méterre az úttesttől temették újra. Később a helyet körbevették vasbeton kerítéssel, sírkövet állítva minden egyes halottnak. A kiásást a környékbeli falvak embereivel végeztették, akik közt sok volt a pusztakamarási magyar férfi. Ezek egy része a későbbiekben sárgaságban halt meg. Jeles írónk, Sütő András édesapja (id. Sütő András, 1899–1989) – aki jelen volt a kiásásnál – visszaemlékezése szerint akkor két autóbusznyi zsidó személy érkezett a helyszínre, akik részt vettek az azonosításnál és az újratemetésnél.

 ***

Azokban a napokban, amikor Pusztakamarás határában ártatlan zsidókat végeztek ki – amolyan „kihelyezett” auschwitzi haláltáborként –, Wass Albert tóvidékének egyik isten háta mögötti falujában, Omboztelkén egy szekérderéknyi pusztakamarási magyar, négy család (összesen 15-en 9 gyerek és 6 felnőtt) húzta meg magát a jobbrafordulás reményében. Voltak ott szép számmal eleimből, szüleim és testvéreim, nagynénéim, nagybácsik, rokon gyerekek, kisebbek-nagyobbak, akik, korábban – bősz határtologató nagyhatalmak áldozataként – az Észak- és Dél-Erdély között felállított román–magyar határ közvetlen szomszédságában rendezték be életüket. Ott dolgoztak egy Mócsra átmenekült román családtól bérelt birtokon, ott éltek félelemmel telve és kitaszítottan másfél évet, a történelmi szélkakas állását és a jobb napok eljövetelét figyelve. De ezek a napok nem jöttek el! Ehelyett viszont eljött az a bizonyos óra, amikor sebbel-lobbal összecsomagolt legszükségesebb holmival, anyagi javaik egy részéről lemondva, a maguk bőrét mentve, 1944 őszén, egy Isten által kirendelt ködös késő délutánon, tehenek vontatta szekérrel (a lovakat korábban rekvirálták) indultak a magyar lakosságú Szék felé a szó szoros értelmében a megmaradás, s nem a golyó általi kivégzés reményében. 

Istenem, milyen sokat számít a józan gondolkodás és az Istenbe vetett hit! Arról a faluról van szó, ahol 1940-ben a bécsi döntést követően kivégezték az ortodox lelkész családját, s a történelemben úgy jegyezték fel, mint a szégyenteljes ombozi családirtást. Most viszont zavaros idők következtek, más szelek fújtak, hatalomváltás történt, eljött a leszámolások ideje, ami szinte felkínálta a lehetőséget, hogy ők legyenek a viszontáldozatok, szemet szemért, fogat fogért alapon.

A Székre menekülő négy család mindössze néhány órát, egy rövid éjszakát tölt az őket befogadó magyar családnál, mert újabb sugallat érinti meg őket: nem lehet itt maradni, veszélyben vannak, tovább kell menni! Hajnali öt óra, amikor elindulnak. Az út Székről Pusztakamarás felé Szamosújvár érintésével lett volna a legcélszerűbb, de a háború megfordulása, a tankok vonulása a főúton igencsak nagy veszélyt jelentett. Állatvontatású járművel a tankok között pedig... Így a mezőségi dombok óvó-védő karéjában, szekérutas hajlataiban hajtottak vissza abba a faluba, ahol korábban laktak, ahol rég az ideje, hogy megbomlott az etnikai egység számaránya, de mély gyökerek nyúltak vissza a tovatűnt időbe.

De jó, hogy Istennek most is gondja volt népére, a szárnyaszegett, határváltoztatás által tovább kényszerült nemzetszerető magyarokra! Mert másnap reggel 8 órakor egy nyolctagú őrjárat kereste őket Széken, tüzetesen nyüsletve, hol vannak az omboztelki magyar menekültek, mert volna valami elszámolnivalójuk velük. Ugyan, miféle elszámolnivalójuk lett volna velük, uram? Mit vétett az a szekérderéknyi menekült, akik vérzivataros időkben a megmaradás esélyének fénysugarát keresték szülőföldjükön? Isten úgy akarta, hogy 1944-ben, azon az őszi napon a Székely család, a lét és a halál partjai közt evezve, hatalmas ködben, dombok ölében és Isten tenyerében visszatérjen Pusztakamarásra!

Néhány évvel ezelőtt puszta-kamarási szülőházam valamelyik asztalfiából előkerült, kézzel írt naplót adtam át Sütő Andrásnak. Közös nagyapánk, idős Székely Gergely (1876-1958) egykori községi bíró által vezetett irományáról van szó, amit egymagában az üresen maradt Kiskút völgyi lakásban vetett papírra akkor, amikor Omboztelkére menekült családja távollétében, ismeretlen személyek kővel és más kemény tárgyakkal dobálták a háztetőt, a cserepeket, trágár, aljas szavak kíséretében. 

Része ez is történelmünknek.

 

 ***

 2006. március 8-án reggel Sütő András felhívja a marosvásárhelyi Barabási Győző filmoperatőrt, a Duna tv-stúdió helyi vezetőjét, s megkérdi, volna-e kedve autóval ellátogatni Pusztakamarásra? Pontosabban: a zsidó temetőig, onnan még két kilométer a falu, de most csak a temetőről van szó. Barabási elvállalja az utat, s hármasban, a sofőrrel együtt nekivágnak a Mezőségnek. Jó egyórás utazás következik, amit annyiszor megtett az író élete folyamán. Ezúttal viszont nem Pusztakamarásra, csak a falu torkába, a Sóskút völgybe mennek. A zsidó temetőig! Oda, ahol 70 évvel ezelőtt 126 zsidót kapartak el sebbel-lobbal egy nyirkos szeptemberi hajnalon, hogy a védtelen áldozatok tetemei ne találkozzanak a felkelő nap sugaraival. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor az emberek befejezték a „munkát” – a szemtanú nem említ pontos időt –, tény, hogy a későbbiekben volt, akinek a keze ujjai, a fejének egy része vagy a végtagjai látszottak ki – amolyan égre mutató jelként.

Utólag többször beszéltem telefonon és személyesen is Barabási Győzővel, hogy megtudjam, miért utaztak akkor a zsidó temetőhöz hármasban, mert nem vittek virágot, a sírok közelébe sem mehettek (a temető be van kerítve, tilos a vaskapun bejárni), még csak évfordulóról sem beszélhetünk – érdembeni választ sosem kaptam. Filmesként tette, amit tennie kellett: megörökítette ottlétüket, filmezte Sütő András minden mozdulatát, az érkezést, a leláncolt vaskapu előtt a főhajtást, az összekulcsolt kezeket, a néma döbbenetet, s az arcára kiült szomorúságot. S közben néhány fénykép is készült. Sütő András – bár nem kérdezték – egy valamikori pusztakamarási gyermekkori emlék foszlányait próbálta elmesélni útitársainak, amit átélt, aminek részese volt…

– Mikor reggel elindultunk Marosvásárhelyről – mesélte Barabási – mintha valami csomag lett volna Andris bácsinál, ott mélyen, valahol a lelkében. Nagyon vigyázott rá! Mikor visszatértünk, ez a „csomag” már nem volt nála, ott hagyta, velünk egy másik Sütő András tért vissza.

A Rigó és apostolból (1973) idézek: 

„Összecsődült az utca népe: hová viszik Manó úrékat? Ó, csak ide a közelbe, népszámlálás végett. Nemsokára visszatérnek. Vitték a fűszeresbolt maradványait, a kötőtűket, az almareszelőt. (…) A gyerekek – Jajnala, Bubala, Gittala, Éva – a nagy utazás várható izgalmainak pírjával az arcukon, sorra elbúcsúztak tőlünk. / »Hát szervusz, Éva!« Nagyosan kezet fogtunk, majd félszegen megcsókoltuk egymást. Egy porceláncsésze darabokra törött a földön. Mikor a szekér elment, összeszedegettem a színes cserepeket. Egyiken madár volt: a gyermekkorom.”

Sütő Andrásnak ez volt utolsó útja Pusztakamarásra, fél évvel halála előtt. Pontosabban: a falu határába, a zsidó temetőhöz. Mert akkor nem kívánkozott bemenni a faluba, visszatértek Marosvásárhelyre.

Csak egy madár röppent föl az eget támasztó mezőségi dombok felett, s szállt a falu irányába.

A gyermekkor madara.