Egy sóhaj árnyékában
2023-10-06 12:00:00
- Bölöni Domokos
(Sz. L. barátomnak ajánlom)
Hol élned adatott, egyelőre még nem üzemel – bár a szerződés megköttetett, a rendelés megtörtént, a leszállítás zavartalan volt, a műszaki próba tökéletes: – az a fájdalommentes, gyors teljesítményű, szuper apparátus, a csodacsúcs, amely, akár a Jóisten, első látásra kiírja, táblázatolja, futurizálja: ki vagy, s mennyit érsz.
Mennyire léssz érdemesítve.
S mi történül veled.
*
Tudásrezisztencia? Ne már.
Nem árt, ha némileg diagnosztizálod a remittendákat.
Ne vonatkoztass el semmitől.
A planétán vérrel működik minden.
A türelemmel együtt fogy – mint a sarkok jege.
Akut vérhiány miatt fogad örökbe egy fekete lyuk.
Az élet még él ugyan, és élni szeretne, akkor is, ha a lét metropoliszait rókalelkű senkik dirigálják a felmagasztalt kollapszusba. Kasszafúrói zsenialitás übereli a lélek biztonsági védőrendszereit.
*
Vizsgálati előzetes: a t. paciens játssza le gyorsan, még végső sajdulása előtt – mire készült, hogyan indult, miféle girbe-gurba ösvények mentén csavargott, hányféle csalisztráda jelzőbójái terelgették ide-oda. Merre s milyen szerencsével császkált, végül hová jutott – a szenvedés stációinak szövétnekei miképpen világolnak a t. paciens privát kálváriáján?...
Ha kereste, megtalálta-e az ő Jézusát?
S ha rátalált, megvan-e még?
*
Kérdezőid kiléte. Tán a Neptunuszon túli objektum, a Sedna lényei, akik sokkal bölcsebbek, mivel bolygójuk negyven (földi) nap alatt fordul meg önmaga körül.
Miért kell valaminek vagy valakinek forognia önmaga körül.
Elég néki a kegyelem – saját Napjától.
Orrunkig látunk, s kicsit még tovább.
A kozmosz mint valami kerengő dervis.
Kellenének kevéssé szédülős bolygók, meg lények is.
A negyven, az talán stimmel. Ennyi földi évre lehetett szüksége Mózesnek, hogy népe a pusztai vándorlás viszontagságai között tisztességgel elfödje a szolgaság terhét hordozó öregjeit; s fölcseperedvén, az ifjú nemzedék teljes lélekkel élje meg a szabadságot.
Midőn már nem frusztrál emlék; azt a gének tárolják hűséggel.
*
Ismeretlenek előtt könnyebben tárulkozunk, neked mégsem sikerül.
A valószínűsíthető, de beláthatatlan készlet precízen zárolva. Konokul őrzi a múltat – érd meg, milyen, amikor az általános és teljes lelki képernyőn, térben a Sednáig el akár, s még tovább, időben felfoghatatlan távban is, minden megjeleníthető.
Érintős múlt, érintős jelen, érintős jövő.
Biztos, hogy akarod?
Nemzedékek végtelen sora kortyolja a tudás kristályvizét a múltnak mélységes mély kútjából.
*
És ezt is? Hogy az intelligens gépzseniség se akadályozza, hogy programált szakaszok szerint csak-csak feltörhessenek tudatunkban a soha meg nem élt kataklizmáink Vezúvjai – és midőn a fájdalom lávája kihűl, virágzó völgyek üde flórája és faunája ismét és ismét újabb és újabb Kánaánokkal kecsegtessen?...
*
Ez az emberiség örök reménye?
Milyen szép az elmerengés – akkor is, ha csak enyhébb agyrázkódás.
*
Neked egészen kis szelet jutott a levágott karéjból. Kenyeredet alkalmanként s időszakonként – mikor kibírhatatlannak érezted a mindennapokat, holott tán épp akkor törhetett volna fel valami igazi teremtő erő, és akár egy fásládányi jó hasznú alkotás – tudatromboló kocsmai morzsalékkal szórtad tele, és a köd, ami rád telepedett, persze nem hozott igazi mámort, csak gyűlöletes depressziót.
Igazi mámor mi lehet? Ha alkotsz valami jelentőset, elismernek, jutalmaznak, gratulálnak, okleveleket, díjakat kapsz, lubickol képed a médiában, mindenki felnéz rád, idéznek lépten-nyomon, politikusok hivatkoznak rád, sőt tudósok is! – no, álljon meg a verekedés; az öndiagnoszta becses fejéről szirmonként pereg a koszorú.
Voltaképpen vigasztalan vergődés az életed, koma.
*
Ó, a csudát! Rendezett ziláltság az egész. Lelésben éltél mindig. A lelés, régieknél lelis: lódítás is, az igazság oltalma alatt.
Mi voltál? Javíthatatlan képzelgő, merészen lódítgató, lengén hazudozó jámbor pillangó, örök báb alakban.
*
Fénymosoly-futamok szárnyán szállj. Színarany gömbhullám ragadjon el,
Tétova mosoly árnyékában.
*
Szomorú vagy és diadalmas. Boldog és szánnivaló.
Lefordíthatatlan szójáték.
*
Ó, a csudát!
Zöld erdőd szélén rád nevet a fehér pöttyös őzgida, akit folyamatosan hív az anyukája. Örömödben ölbe kapnád, de az idegen illat megzavarja az anyát, nem fogadná vissza.
Repeső pillákkal búcsúzol, nini, érzelmes is volnál, te nyűgös parlagi hedonista.
*
Ez volt, pajtás.
Laborálhatod váltig, akkor is ennyi. Plusz-mínusz mennyi.
De persze tedd meg, tegyed, tedd mindig és minden körülményben – hogy mégis ember maradhass.
*
Fénymosoly-futamok szárnyán szállj. Színarany gömbhullám ragadjon el,
Tétova mosoly árnyékában.
Szélütött szüléd szelíden mosolygó arca kísérjen át ezer elmúláson. S ha feltámad, emelje kicsit a mutatóujját is.
