Csontváry 163

(Folytatás június 4-i lapszámunkból)

Az első tizenöt év. 1880–1894

Csontváry elhivatása után maga a principálisa, a „jólelkű idősebb ember” hozatott neki másolni való mintafüzeteket, úgynevezett Hermes-féle füzeteket. Tudott tehát a fiatalember terveiről, és szívén viselte sorsát. Az októberi sorsdöntő nap után Csontváry első nagy útja Rómába vezetett 1881 tavaszán. Önéletrajzában rendkívül részletesen írja le római költségeit, szállását, napi étkezését. Mindebből az derül ki, hogy ő, aki a kereskedelemben is gyakorlatot szerzett, nagyon ügyesen és pontosan szervezte meg római tartózkodását: „Az első napi délelőtti élményem után kiléptem az utcára lakás után nézni, mert a Hotel Veneciában napi három lírát kellett fizetni, s én ezt a közelben levő Piazza St. Aggatan úgy oldottam meg, hogy öt líráért egész hónapra való lakást konyhával és fürdőhasználattal szereztem, ennél többet nem is vártam a Jó Istentől, mert a házban volt még egy bolt is, ahol egy soldóért egy nagy cipót kaptam, mely 30 dekának megfelelt, egy soldóért a legnagyobb fürt szöllőt választhattam, és egy soldóért egy tenyérnagyságú kecskesajtot kaphattam, s ha még ez sem volt elég, akkor egy soldóért rántott halat vettem frissen készítve, ez azután az étlapot teljesen kiegészitette. Került tehát havonta az első római 

tartózkodásom 1881-ben nyolc koronába a mi pénzünk szerint, mert az akkori olasz pénzen 30% aggio is volt, így hát az én 56 forintom 150 lírára gyarapodott. Az útiköltségem nem egészen negyven lírát fogyasztott, maradt tehát Rómában száztíz lírám, amiből havonta csak tizenöt lírát kellett költenem. A műkincsekhez a követségünk útján szabadjegyet kaptam.”

Római utazásának egész pontos célja az volt, hogy megismerje azt a Raffaellót, akit az elhivatása szerint túl kell szárnyalnia. Okkal tehetjük föl a kérdést, hogy vajon miért pont Raffaello vált Csontváry számára a meghaladni vágyott példaképpé? Pontosabban, ismerve az elhivatás pontos körülményeit, az iglói principális miért éppen Raffaello nevét mondta ki a „rendkívül komoly hangsúlyozással” lekiabált szavaiban? Raffaello a reneszánsz nagy művésztriászának Leonardo és Michelangelo mellett a harmadik tagja, szinte halála óta kultikus tiszteletnek örvendhetett. Nem kellett különösebb műveltség ahhoz, hogy egy kicsit is tanult ember, például egy patikus ismerje, legalábbis a nevét s egy-két híresebb munkájának a reprodukcióját. „Raffaello megingathatatlan tekintélye Csontváry számára elsősorban nem művészettörténeti ismeretekből, hanem a közvélekedésből, a közhitből eredt. Rögtön hozzátehetjük, hogy az égi hang értékítéletével szó szerint megegyezett a közvélemény értékítélete is: annak a kisvárosi miliőnek a véleménye volt ez, amelyből Csontváry származott” – írta Sinkó Katalin egy tanulmányában, amelyben részletesen fölfejtette a 19. századi Raffaello-kultusz forrásait, illetve azok magyarországi hatását. 

„E bevezetés után elindultam a Vatikánba, a műkincsek birodalmába, széjjeltekinteni, a reám várakozó munkát kibetűzni. A szobroknál kezdtem, ahol nem bírtam felmelegedni, nem a hűvös, zárt levegő okozta hideg miatt, hanem keveseltem a munkákban az életenergiát, mert arról, hogy művészi energia is létezik, akkor még nem tudtam semmit sem: de mert a természetet nagyon jól ismertem s az életet tisztán éreztem, tehát a munkákban elsősorban ezt kerestem. 

Átmentem a Raffael Loggiáiba, ott sem borultam lázba. Megnéztem a nagy csata falfestményét és a többit mind együttvéve, de élő természetet nem találtam. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál felülemelkedtem az egész Vatikánon, csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépet is alkottak; de az isteni természetet hűségesen nem szolgálták – idegen szellemnek voltak hirdetői és ez nem volt az Igazi Isteni. 

A sorsommal tehát kibékültem, mert most már elméletileg is tudtam miről van szó, miért kell nekem nagyobbnak lennem Raffaelnél. E perctől fogva lelohadt bennem a bizonytalanság utolsó fokozata, olyan voltam, mint egy nagy hadvezér, aki csatát nyert, s csak másnap vonul ki széjjeltekinteni, a nagy zsákmány eredményéről meggyőződni. Magam is úgy jöttem-mentem a Vatikánban s a zsákmányra nézve tanakodtam egymagamban. 

Hol és hogyan kezdjem el? Rómában csupán az időre történt megállapodás, mely húsz évre tervezve volt.” Az önéletrajz fenti passzusaiban két fontos mozzanatra érdemes felhívni a figyelmet. Az egyik az „élő természet” hangsúlyozása – erre később még visszatérünk –, a másik pedig a húsz évre tervezett „megállapodás”. Bizonyos, hogy ez a húsz esztendő Csontváry tervei szerint a művészi pályára való felkészülésre volt szánva. Mindez azt jelentette, hogy ő maga körülbelül ötvenéves korára tervezte az első nagy alkotásainak létrehozását. Kész művészként kívánt a világ elé lépni, s megható az az optimizmus, ahogyan a jövő elé nézett. 

Az 1880-as évek a nagy művészi feladatra való anyagi felkészülés esztendei voltak. 1882 tavaszán Csontváry Eszékről sietett Budapestre, hogy Munkácsy alkotását, a Krisztus Pilátus előtt című hatalmas képet megtekintse, majd ezek után Munkácsyt is szerette volna meglátogatni Párizsban. Párizsba ugyan eljutott, de Munkácsyval nem volt alkalma találkozni. Ekkoriban jutott tudomására az a lehetőség, hogy belügyminiszteri engedéllyel gyógyszertárat nyithatna. Ez felvillanyozta: „Oly eseményesen hatott ez reám, hogy teljesen tisztában állott előttem az anyagi helyzetem megalapozása. Ezzel elesett Munkácsyval való értekezésem szándéka, elesett minden közvetítésnek a játéka, mert saját lábaimon haladhattam tova. Visszatértem Budapestre s onnan Szentesre kerültem, ahol megtudtam azt, hogy Gács alkalmas hely egy gyógyszertár felállítására, s amikor erről személyesen is meggyőződtem, a jogosítványt 1884. október 15-én meg is szereztem. Egy cimbalmom volt, melynek értékesítéséből indultam Gácsra, a szükséges kézi gyógyszereket pedig táviratilag rendeltem meg; addig, míg az állványok, felszerelések elkészültek, már a kiadásokat a napi bevételek fedezték, úgyhogy a gyógyszertár még az évben a forgalomnak átadható volt. Tíz évi szorgalmas idő után az összes kiadások fedezve, ház és kert állott rendelkezésemre és a gyógyszertár bérlete. A gyógyszertárt 1894-ben bérbe adtam, és Stetka Gyula barátom tanácsára Münchenbe utaztam.”

Az 1884. októberi engedélyezés után a Vörös Kereszthez címzett gácsi gyógyszertár már december 10-én megnyílt, ahogyan arról a Nógrádi Lapok és a Honti Híradó című helyi lap beszámolt. Csontváry gácsi évei alatt aktívan kivette részét a helyi közéletből, de alkoholmérés miatt peres ügyei is voltak a terület birtokosával, gróf Forgách Antalnéval. 

Az első festmények

Csontváry a kiállítási katalógusaiban mindig az 1893-ban készült Pillangókat nevezte meg első festményének, a madárképeit pedig „iskola előtti tanulmány” címen katalogizálta. Mindez azt jelenti, hogy az 1894 tavaszán megkezdett müncheni tanulmányok előtt, még gácsi patikusként kezdett el festeni. Bár nem tudjuk, hogy ki lehetett első mestere, kitől tanulta meg végül az olajfestés technikáját, a madárképek eleven színessége már a későbbi festő palettáját idézi. 

Az elmúlt évtizedek egyik érdekes felfedezése volt az a festmény, amely minden bizonnyal még a saját maga által elsőnek nevezett képei előtt kellett hogy készüljön. Ismeretes, hogy Csontváry már 1873-ban találkozott Munkácsy Mihály alkotásaival a bécsi világkiállításon. Munkácsy volt az a magyar művész Csontváry kortársai között, aki már az 1870-es évekre széles nemzetközi hírnevet szerzett, s akinek ténykedéséről rendszeresen beszámolt a magyar sajtó. 1882 tavaszán Krisztus-trilógiájának első kompozícióját, a Krisztus Pilátus előtt című művét Budapesten is bemutatták. Csontváry lelkesen sietett a fővárosba, hogy megtekintse az alkotást, sőt Párizsba is elment, hogy személyesen találkozzék Munkácsyval. Egészen biztos, hogy ha ennyire érdekelte Munkácsy, akkor a Nemzeti Múzeumba is el kellett mennie, hogy az ott bemutatott munkáit is megtekintse. Az 1880-as években magyar múzeumi közgyűjteményben csupán két Munkácsy-festmény volt, az egyik a Zivatar a pusztán, a másik pedig az 1877-ben festett Újoncozás. Jelenlegi feltételezések szerint Csontváry másolata – pontosabban teljesen szabad feldolgozása – Munkácsy pusztai tájképéről lehetett az első festői próbálkozása. A kép földes, sárgás, okkeres színei szokatlanul eredeti színkompozíciót alkotnak, ami teljesen távol áll Munkácsy festményének színvilágától. Ugyanakkor már ezen a korai képén is megmutatkozik Csontváry két jellemző festői tulajdonsága. Az egyik a táj drámai felfogása, a másik pedig egy bizonyos részletező aprólékosság. Olyan súlyos felhőkkel terheli meg a pusztai vihar egét, amelyek szinte már a végítélet közeledtét sejtetik. Mindezt fokozzák a szárnyas, pusztító angyaloknak látszó felhőalakzatok. Ezzel a nagyvonalú, egyéni és érzelemmel telített felfogással kifejezetten szemben áll a precíz bíbelődés a ponyvásszekér vázának kidolgozásával, ami olyan érzést kelt, mintha a festő éppen elveszni készülne a részletekben. Mindez azonban Csontváry más tájképein is megfigyelhető. A nagy hangulati egységeket finoman cizellált apró részletek bontják meg. A nagyra hivatott festő és a pénzügyeit aggályos gondossággal intéző vidéki patikus kettős világa a festményein is pontosan érzékelhető. 

Minden bizonnyal még jóval a müncheni tanulmányok előtt készülhetett a különlegesen nagy méretű, őzet ábrázoló kép is. A kép létrejöttének fura, személyes indítéka volt, amiről csak a Gerlóczy Gedeon által összeállított, fentebb már említett életrajz tett említést. Eszerint 1869 egyik szép májusi napján a tizenhat éves Tivadar, Werther Juliska és szülei Eperjes környékén kirándultak. A fiatalok beszélgetését egy őz zavarta meg, amely megállt mellettük a tisztáson, hosszan nézte őket, majd továbblépegetett. Később Csontváry megfestette az őzet, s a képet Eperjesre küldte Júliának, aki időközben férjhez ment, s Kolozsvárra költözött. A festményt a nővére vitte Kolozsvárra, Júlia csak akkor tudta megköszönni. A festőnek címzett levele azonban bontatlanul érkezett vissza, mert Csontváry akkor már a világot járta.

A festményen határozottan érezhető, hogy több egyszerű természettanulmánynál. A kép különös, személyes vonatkozásaira utalhat az őz kifejező pillantása és a hátsó lábainál látható kiszáradt fa. Égbe kapaszkodó ágaival olyan ez a csonkolt fatörzs, mint egy emberi torzó. Ráadásul itt is azok a sárgás, zöldes, barnás színek uralkodnak, amelyek Csontváry későbbi festészetére már nem jellemzők. 

München, 1894

Csontváry művészi pályafutásának igazi fordulópontját a Hollósy Simon müncheni iskolájában eltöltött időszak jelentette 1894-ben. Önéletrajzában így ír erről: 

„A Gácson töltött tíz esztendőt, mely a magyar közművelődésre is befolyással volt s azt a küzdelmet sem ecsetelem, mely az anyag megszerzésénél előállott, csupán azt írom ide, hogy amikor a szűkös jövedelem a napi négy koronát már elérte, vállalkoztam a festői terv keresztülvitelére, és Münchenben a Hollósy-féle festőiskolába léptem be. 

Az első rajzom koponyarajz volt, amihez a híres Wertmüller Mihály állta a modellt: aki a rajz befejezése után magából kikelve mondá: »Sie lieber Herr, ich stehe 17 Jahre modell, aber so kräftig hat mich noch niemand gemacht wie Sie.« Ez volt az első nagy meglepetés, amit a kinyilatkoztató ígéretnek tulajdonítottam, és az eredménnyel az egész iskolát felvillanyoztam, mert napról-napra, mint a fa, fejlődésnek indultam. De nemcsak a rajzban, hanem a színelemzés terén is nagyot haladtam, mert Münchenben nyáron már a napszíneket kerestem és elemeztem oly nagy arányban, hogy az Hollósynak is feltűnt. Komolyan Hollósy a festőiskoláját kezembe adta, nemcsak szellemi, hanem anyagilag is obmanja voltam az iskolának, úgy hogy mikor Münchenből Lietzenmayer Sándor barátom tanácsára Karlsruhéba utaztam, az iskolát Hollósy tőlem a legszebb virágzásban vehette át.”

Csontváry müncheni tanulmányait csupán rajzok dokumentálják. Szokványosnak is mondható fejtanulmányok, olyasmik, amik minden festőakadémián kötelező feladatnak számítanak, s amiken egy későbbi művész sajátosan egyéni, eredeti stílusa még nem érezhető. Csontváry esetében azonban más a helyzet. Elsőnek nevezett rajza, a Wirthmüller Mihályt ábrázoló profilkép már meglepően kiforrott, eredeti alkotás, amelyen nyoma sincs a tipikus művésznövendék útkereső próbálkozásainak. A szignó szerint az arckép 1894. március 1-jén készült el. Csontváry rendkívül büszke volt arra, hogy első rajzát a modell megdicsérte. A kép sarkába fel is írta Wirthmüller Mihály szavait, aki megállapította, hogy tizenhét éve áll modellt, de ilyen erőteljesen még senkinek sem sikerült eltalálnia. Ha a többi fejtanulmányt nézzük, nem csodálkoznánk, ha más modellek is kifejezték volna elismerésüket. Csontváry ugyanis nem szokványos, semleges és érzelemmentes modellrajzokat készített, hanem a figurák belső életét próbálta megjeleníteni, valamint művész és modellje közös erőfeszítését a rajz sikeréért. Nem véletlenül írta rá mindegyik tanulmányára az ábrázolt modell nevét. Személyes, egyéni és eleven karaktert adott a szokás szerint névtelen embereknek. 

Az élő természet

Csontváry művészetről vallott nézeteinek az egyik legfontosabb gondolata az „élő természet” problémája. Önéletrajzából tudjuk, hogy gyermekkorát a természettel szoros közelségben élte, ráadásul úgy, hogy mindent meg is akart érteni belőle. „A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely nyáron, 1856 vagy 57-ben a Kis-Szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébren tartotta, a valóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam. A természetből a növényt, a rovart, a pillét, a kőzetet és a madarakat válogattam ki” – írja, s ezek a mély gyermekkori emlékek egész művészi gondolkodását áthatották. A „soha nem látott tájakkal” ébren tartott álmok, s „az éghez irányított” valóság – ez művészetének egyik kulcsa. Nem véletlen, hogy amikor 1881-ben megtekintette Raffaello vatikáni falképeit, egyből magabiztos ítéletet mondott róluk. Csalódásának oka, hogy sem a természetet, sem az igazi életet nem találta meg ott, ahová pedig évszázadok óta zarándokoltak művészek és amatőrök. Számára, aki azt írta magáról, hogy „…a természetet nagyon jól ismertem s az életet tisztán éreztem, tehát a munkákban elsősorban ezt kerestem”, élet és természet egysége teljes mértékben felülírt mindenféle művészi ábrázolási konvenciót. Az élő természetről való egyik első művészi tapasztalata az volt, hogy a modell is él. Ezért adott nevet modelltanulmányainak, s ezért volt olyan büszke arra, hogy a modell, Wirthmüller Mihály megdicsérte erőteljesen megrajzolt arcképéért. Ez visszaigazolás volt, a modell, vagyis a természet visszaigazolása, mégpedig úgy, hogy megszólalt és dicséretet mondott. Vajon az akadémiai oktatás évszázadai alatt soha nem fordult elő, hogy a modell megdicsérte a művészt? De, biztosan, csakhogy mindez figyelmen kívül és feljegyzésre érdemtelenül maradt, mint afféle alkotói melléktermék. Csontvárynál a modell szava a természet szava volt, s igazolása a tizennégy évvel azelőtti kinyilatkoztatásnak. 

Más és más formában ugyan, de ez az élő természet lüktet Csontváry valamennyi képén. A furán gyűrődő sziklaalakzatokban, a felhők szárnyas formáiban, a vízesések állatformákra emlékeztető víznyalábjaiban, a dombok, hegyoldalak mozaikszerűen összepréselt színfoltjaiban, a merészen rövidülő terekben, a jól megtanulható centrális perspektíva alkalmazása helyett a személyes, intenzív és koncentrált, szokatlanul görbült, de mégis új dimenziók felé utat nyitó egyéni perspektívában. 

(Folytatjuk)

 

Bellák Gábor