Csontváry 163

Százhatvanhárom éve született Kosztka Mihály Tivadar, aki valamikor 1900 körül vette föl a Csontváry nevet. 1900 novemberében legalábbis már Csontváry néven mutatta be első tájképét a Nemzeti Szalon téli kiállításán. Egy 1853-ban született magyar festő a 19. század nagy romantikusaihoz képest túl fiatal, a századforduló modernista újítóihoz képest túl öreg. Vagy ahogyan Romváry Ferenc írta egy friss tanulmányában: „A konzervatívok túl modernnek, a modernek túl konzervatívnak tartották”. Ezt a generációs frusztrációt Csontváry zseniálisan úszta meg: viszonylag későn kezdte művészi pályafutását, nagyjából a nála húsz évvel fiatalabbakkal egy időben. Ez persze nem mentette meg attól, hogy művészete a kortársak, sőt még a közelebbi utókor szemében is nevetségesnek, primitívnek tűnjön. Ám épp ez a késői kezdés mutatja meg azt is, hogy a nagy művészetnek, a jó művészetnek mennyire nincsen ideje. Van kora, vannak korra jellemző sajátosságai, de érvényessége, üzenete, tartalma, mondanivalója örök, vagy más szóval: a nagy művészetnek mindig van jelene. A százhatvanhárom éves Csontváry éppen úgy kortársunk, mint az úgynevezett kerek évfordulók alkalmából kényszerűen aktualizált száz, százötven, kétszáz vagy akárhány éves mesterek. Ez a fura szám a művész neve mellett éppen azt kívánja hangsúlyozni, hogy Csontváry jelen van, egyszerűen és természetesen, mint egy számnév a sorban. 

 

Erdély és más tájak

Nem olyan régen Romváry Ferenccel, a Csontváry-kutatók doyenjével beszéltem telefonon. Kérdésére, hogy mire készülök, lelkesen válaszoltam, hogy a csíkszeredai Csontváry-kiállításra. „Minek kell a Csontváryt elrángatni Erdélybe?” – kérdezte visszafogott indulattal, de mégis beletörődő bölcsességgel. Hirtelen csak közhelyekkel tudtam neki válaszolni, olyasmikkel, hogy Erdélyben még nem volt Csontváry-kiállítás, szeretnénk, ha az ottaniak is találkoznának ezzel a művészettel, s végül a megfellebbezhetetlen, klasszikus álérv: már évek óta meg van ígérve, vagyis meg kell csinálni. Túl is léptünk ezen a kérdésen hamar, de a kérdés azért ott motoszkál bennem azóta is: mi köze van Csontvárynak Erdélyhez?

Amilyen bonyolultnak tűnik a kérdés, olyan egyszerű. Bonyolultnak tűnik, mert Csontváry soha nem járt Erdélyben. Pedig világ körüli utakat tervezett, a magyarság nyomait kereste mindenütt, s olyasmiket írt, hogy: „Az isteni gondviselés rendeletéből a fejlődés Magyarországból indult ki, azután Dalmácia, Bosznia-Hercegovina, Svájc, Szicília, Egyiptom, Palesztina és Szíriában folytatódott és a hatezer éves cédrusnál állapodott meg. A festői motívumok a fent nevezett országokból kerültek ki, amelyek közül háromnak történelmi jelentősége van”. Ha ilyen érzékenyen, ilyen nagy távlatban szemlélte népünk történetét és sorsát, hogyan nem tudta észrevenni Erdélyt? Azt az Erdélyt, amely már legalább az 1880-as évektől, Kalotaszeg és az erdélyi népművészet „felfedezésétől” kezdve új művészeti inspirációkat jelentett, s a 20. század elején már valósággal a megújulásra váró magyar művészet egyik szent helyének számított. Valóban nincs rá magyarázat. Ha azonban azt nézzük, hogy hosszú utazásai során mennyi olyan jelentős várost és országot érintett, melyekről még egy ceruzaskiccet sem készített, akkor semmi feltűnő nincsen abban, hogy Erdély is kimaradt. Végül is arra sincs nagyon magyarázat, hogy Magyarországból miért csupán és miért pont a Tátra, Gács, Selmecbánya, Szigetvár, a Hortobágy és Budapest (az éjjeli Keleti pályaudvar képével) vált elég érdekessé arra, hogy egy-egy festmény erejéig emléket állítson nekik. 

Tehát akkor mi köze van Csontvárynak Erdélyhez? Az egyszerű válasz csak az, hogy pontosan annyi, mint minden magyar művésznek. Nem kellenek ahhoz az országhoz, a régióhoz kapcsolódó életrajzi momentumok, hogy valakinek a művészetét Erdélyben is bemutassuk. Csontvárynak mindenkihez köze van, akit érdekel, aki látni akarja, aki a sajátjának érzi és aki meg akarja érteni. Egészen biztos vagyok benne, hogy Csontváry erdélyi bemutatásának van akkora jelentősége, mintha valahol Nyugat-Európában próbálnánk kiállítani olyan közönség előtt, amely talán még a nevét sem tudja kimondani. 

 

Miért pont festő?

Csontváry életpályájának legtalányosabb része, hogy ez a Sáros megyei fiatalember, a cseh eredetű postupici Kostkák és az Ung vármegyei daróczi Hajczelmayerek leszármazottja, ez a jogot és orvostudományt is tanult okleveles iglói gyógyszerész miért érezte úgy huszonhét éves korában, hogy festőművésszé kell válnia? Mi történhetett vele, hogy 1880. november 30-án tollat ragadott, és levelet írt Keleti Gusztávnak, a Magyar Királyi Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezde igazgatójának? A levélben egyszerű technikai tanácsokat, festőeszközöket kér, mintha csak egy rajztanárral levelezne, s egyben kifejezi elszántságát is, hogy képes bármilyen feladattal megbirkózni. Levele udvarias, érződik benne a tekintély iránti tisztelete és az a szándéka, hogy segítséget, iránymutatást, őszinte véleményt vár a magyar művészeti felsőoktatás első számú emberétől. A levelet azért érdemes teljes terjedelmében idéznünk, hogy lássuk ennek a fiatalembernek az aprólékos pontosságát és azt a minden részletre kiterjedő figyelmet, amellyel újonnan választott feladatához hozzá kívánt fogni. 

„Nagyságos Úr! 

Hogy ezen tiszteletteljes soraimmal Nagyságodhoz fordulni bátorkodtam, ezen vakmerőségem csakis a helyi viszonyok és a jelen körülményeimnek betudni méltóztassék. Alázatos kérelmem oda irányul az ide mellékelt rajzok támogatásával, miszerint az alább kérelmezettekre atyai jóindulattal becses nézeteit velem közölni kegyeskednék. 

Mindenekelőtt megjegyezni szerencsém van azt, hogy életemben múlt hó 13-áig, amikor is az első karcolattal a papírost elpiszkolni mertem, kezemben soha semmiféle rajz nem volt; de még az iskolában akkor 60–70-ig sem tanítottak erre; így tehát azon eszme, hogy én rajzoláshoz kezdék, pusztán a véletlenségen alapszik; s hogy rövid idő alatt már annyira vittem, miszerint kivéve a nyári fákat, oly képességet érzek magamban, hogy nem képzelhetek oly monumentális épületet, amelyet lemásolni képes nem volnék. Ezzel sem elégszem meg, hanem, amikor az ide mellékelt téli tájkép 11. sz. e hó 12-én elkészült, örömömben azt fogadtam magamnak, hogy ugyanazt négyszeresítve olajos festékkel lefestem s azzal még ez év végéig elkészülök. Mély tisztelettel kérdem Nagyságodtól azt, valjon lehetséges-e egy hónap alatt, illetve három hét alatt egy ilyen festménnyel kész lenni – vagy sem? Ha igen, úgy méltóztassék a móddal megismertetni, mi minden szükséges ehhez, a festéket hol szerezhetem, milyen ecseteket vegyek s hogy kezeljem, t. i. a festéket higítsam, avagy már készen is kaphatni, milyen vászonra fessek, hogy kell és mivel annak alapot adni, használjam-e a vonalzót és milyet az éles határok húzására, avagy az egész kép szabad kézből készüljön? Továbbá sejtelmem a festészetről, illetve az olajos festék sajátságaira nézve, mit szépítsem a valót, bizony csak az úgynevezett mázolásig (anschtreichen) terjed. 

Végül, hogy kezdjem a munkát, kifeszítsem, avagy leszögezzem, vagy felakasztva úgy fessek a vászonra, mindezek a tapasztalt festő előtt oly kicsiségek, melyekről már rég megfeledkezett, előttem azonban minden új s nincs fogalmam azon mód és eszközökről, melyek segítségével kifejezést adhatnék annak, mi bennem – a sötétség fátyolával burkolva – életre ébredni vágy. S hogy felébresszem, illetve próbára tegyem magamat, azaz vélt képességet, szükségem van Nagyságod nemes keblére vagyis a magyarázatra. Ha sikerül oly tökélyre vinnem a négyszeresített téli kép kifejezését, hogy azt Nagyságodnak is megmutathatom megbírálás végett; a legnagyobb örömmel, esetleg személyesen is kilátásba helyezem. Megemlítendőnek tartom azt is, ha Nagyságod célszerűbbnek véli az ily elkerülhetetlen szükséges eszközöknek t. i. fehér-fekete, szürke színű, esetleg tégla színű festék, ecsetek s a vászonból biztosítékul 2 drb. stb. effélének ízléséhez mérten azonnali megszerzését, csak hálás köszönettel lehetek ily rendkívüli szívességért, amit is, ha esetleg erre kerülne a dolog, puszta utánvétel mellett címemre elküldetni méltóztassék. 

Fogadja Nagyságod türelméért s esetleg szívességéért őszinte köszönetemet, legmélyebb tisztelettel: Kosztka Tivadar.” 

Tehát a véletlen. Legalábbis 1880-ban még ezzel magyarázta, hogy miért is kezdett bele a rajzolás és festés tanulmányozásába. Motivációját azonban később részletesen is kifejtette. Az 1910-es években írt úgynevezett nagy önéletrajzában már egy nagyon mély misztikus elhivatásélményről számol be. Ez az a bizonyos mozzanat a Csontváry-életrajzban, amely tulajdonképpen a Csontváry-legenda egyik legbiztosabb, legmegfejthetetlenebb és legváltozatosabban interpretált eleme: „Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bóbiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot. A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg bal kezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: »Te leszel a világ legnagyobb napútfestője, nagyobb Raffaelnél.« A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.

A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.”

Érdekes módon mindvégig elkerülte a Csontváry-kutatók figyelmét, hogy valójában mi is okozott határtalan boldogságot a fiatal iglói patikusnak. Mitől érezte a világ legboldogabb emberének magát, akkor, ott, 1880. október 13-án, vagy ahogyan később emlékezett, október 14-én? Nos, nem az égi szózattól. Hanem principálisa dicséretétől. A derék, idősebb patikus a fiatalember vállára tette a kezét, és megállapította, hogy „maga festőnek született”. A tekintély, amelyről Csontváry idős korában egy hosszabb írást is papírra vetett, az elöljárója szavában öltött testet. A principálisa megdicsérte, és számára ez felért egy égi igazolással. Ezek után zsebre tette a rajzot, s kilépett az utcára. Eltelt tehát egy kis idő a főnöki dicséret után, s a principális is eltávozott. És Kosztka Tivadar ekkor vette elő újból a rajzot, és bizonyára nemcsak boldog volt, hanem büszke is magára. És akkor szólalt meg az a bizonyos égi hang: „Te leszel a világ legnagyobb napútfestője, nagyobb Raffaelnél!” És még egy fontos mozzanat, amelyre még később visszatérünk: „A kinyilatkoztatás […] értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással…”

Gerlóczy Gedeon építészmérnök, aki 1919 végén a Csontváry-hagyatékot megvásárolta, unokatestvére révén rokonságban állt a Kosztka családdal. Közismert és számtalan helyen publikált visszaemlékezése a hagyaték megvásárlásáról 1976-ban jelent meg először. Ez az erősen rövidített, kissé felstilizált írás jellemző módon magán viseli az 1970-es évekre már tetőző Csontváry-kultusz jegyeit. Ő már egy Nagy Művésszel való találkozásként írja le a festő képeivel történő megismerkedését, s ez érthető is. Nemcsak visszaemlékezést olvasunk, hanem bizonyítékot is arra, hogy ő volt az, akinek Csontváry életművét meg kellett mentenie. De szerencsére Gerlóczy sokkal több mindent feljegyzett hosszú élete során, mint amennyit végül Csontváryval kapcsolatban közreadott. Kéziratos Csontváry-jegyzeteinek legérdekesebb része az az életrajz, amit az alábbi címmel látott el: Csontváry naplójából, hozzátartozóinak és ismerőseinek emlékezetéből összeállítva. Az életrajz 1869-ben kezdődik, amikor a tizenhat éves Tivadart édesapja Eperjesre vitte kereskedősegédnek Werther János bácsi üzletébe. Itt töltött el három boldog évet, itt került szinte testvéri kapcsolatba a nála négy évvel fiatalabb Werther Juliskával. Ez a Juliska hívta meg 1873-ban, hogy édesapjával, János bácsival együtt utazzanak el Bécsbe, s nézzék meg a világkiállítást. A világkiállításon találkoztak Munkácsy Mihály festményeivel is, s ez mindkét fiatalra nagy hatást gyakorolt. Az életrajzi feljegyzés szerint Kosztka Tivadar ekkor már bevallotta Júliának, hogy ő is szeretne híres festő lenni. Amikor Csontváry 1879-ben a szegedi árvíz mentési munkái közben szerzett betegségéből próbált felépülni, Juliska volt az, ki nagybácsijának iglói patikáját ajánlotta Tivadarnak. Így került fiatal patikusként Iglóra dolgozni és gyógyulni, s Júlia és édesapja még itt is meglátogatták. Wertherék ugyanis szerették Tivadart, nem bánták volna, ha Júlia és Tivadar összekötik az életüket. 

1880-ban tehát él Iglón egy közel harmincéves ember, akit évekkel azelőtt Munkácsy festészete annyira megigézett Bécsben, hogy titkos vágyaiban ő is festő szeretne lenni. Időközben gyógyszerészi oklevelet szerez, katonai szolgálatot teljesít, árvízi mentésben vesz részt, s gyermekkori lány barátja javaslatára Iglóra költözik. Iglón a lány és az apja a jövőbeli terveiről érdeklődnek, a lánynak ugyanis komoly kérője van Eperjesen, de régi barátságuk okán úgy érzi, Tivadar szándékait is tudnia kell, hogy lelkiismeretesen dönthessen a házasság kérdésében. Tivadar azonban kijelentette, hogy nem akar gyógyszerész, kereskedő lenni. Neki nagyobb lélegzetű tervei vannak az emberiség jobbítására, csak nem tudja, hogyan fogjon hozzá a megvalósításukhoz. A lány pedig belátja, hogy Tivadar a polgári, családi életre alkalmatlan. Szeretettel, barátsággal válnak el, sőt később Csontváry egyik első festményét éppen Júliának küldi majd el ajándékba. Kosztka Tivadar tehát ott áll közel harmincévesen, és még nem igazán tudja, hogy mit csináljon. Az 1870-es években is belekap mindenbe. Tanul jogot, orvostudományt, gyógyszerészetet, s foglalkozik rengeteg mással is. Kellett egy döntő mozzanat, amely kibillentette erről a holtpontról. 

És eljött a nap, 1880. október 14. Gerlóczy Gedeon is Csontváry önéletrajza alapján írja le, hogy hogyan is készült az a bizonyos első rajz a szekér elé fogott bóbiskoló tinókkal. Majd Gerlóczy így folytatja: „A rajzot oldalzsebébe tette, a kertbe sietett és a rajzban gyönyörködött. A jó nagybácsi a padlásra siet, és elváltoztatott hangon lekiált Tivadarnak: »Te leszel a világ legnagyobb festője, nagyobb Raffaelnél!« […] Tivadar körülnéz. Senkit sem lát, mélyen megdöbben. Tehát döntöttek sorsa felett…” – Teljesen nyilvánvaló, hogy mind a nagybácsi, mind Júlia jót akartak Tivadarnak. Segíteni akartak neki abban, hogy végre döntsön. Egy csel volt mindez, de mégis elég ahhoz, hogy a fiatalemberben elindítson valamit, s onnantól kezdve mint egy iránytű, ez irányítsa minden lépését. Igazából mindegy is, hogy hallucináció volt-e, egy valódi égi hang, vagy Júlia bácsikájának „értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással” lekiáltott „kinyilatkoztatása”. Kosztka Mihály Tivadar sorsa megpecsételődött, mert olyat hallott, amit hallani akart, s ami szíve vágyát paranccsá alakította. 

Természetes, hogy Csontváry eleinte nem beszélt erről a kinyilatkoztatásról. 1908-as rövid önéletrajzában sem említi. De mindez nem is fontos. Hiszen ő maga is bevallotta 1910 körüli önéletrajzában, hogy a „t. Olvasó nekem fog adni igazat, amikor ezt a titkot, ezt a misztikumot a nyilvánosságra nem hoztam; mert amint látni fogjuk, a nyilvánosság úgy sem segíthetett volna rajtam ebben a teljesen ismeretlen dologban”. A festőművészi pálya tudatos program szerinti megtervezése, a mindennél erősebb belső motiváció, a Keleti Gusztávnak még azokban a hetekben elküldött levelek világosan bizonyítják, hogy Csontváry onnantól kezdve csak ezért a célért élt. Tanulni akart, felkészülni a művészi pályára, megnézni Raffaello alkotásait, megismerni Munkácsyt, beutazni a világot és megteremteni a mindent felülmúló festményeket. 

(Folytatjuk)