Csóka Szilárd Zsolt: Online Ghosts

Kik vagyunk ma, 2023-ban? Azok az emberi identitások, melyek évszázadokig hasonló, de legalábbis nem sokban eltérő módokon nyilvánultak meg, radikálisan megváltozni látszanak.

Napjainkban a digitális technológiák szervetlen élményei és a virtuális valóságokba való folytonos ki- és bebillenések miatt az emberi tapasztalat olyannyira fragmentálttá vált, hogy már-már hiányzik az a bizonyosság, amit a létünk tudata ad; az állapot kritikai vizsgálata elmarad, a valóság tudatos megélése is egyre nehezebb.

Pillanatok alatt szétszalad a valóság, szétesnek az összefüggések, és képekre, látványokra, sémákra bomlanak. Egyik percben világosan érezzük testünk fizikai helyzetét a széken, a másikban meg már egy módosított illúzióképet bámulunk magunkról, aztán távoli emberekkel értekezünk anyagtalan valóságokban, idegenek hasonlóan mediatizált képeit bámuljuk, majd véleményünket vagy akár emlékeinket is befolyásolja valami szintén virtuális forrásból érkező információ, ami ugyancsak átfut az elménken.

Helyileg hol vannak leginkább a gondolataink, és, ami még fontosabb, hol történnek az (életünknek legtöbbet adó) emberi kapcsolataink? Milyen terepen léteznek az álmaink, a vágyaink, a határozottnak gondolt, de sokszor igencsak befolyásolható véleményünk, hol kapnak helyet az élményeink és az emlékeink?

A terepet vizsgálva meglepő együttállás rajzolódik ki: ma a legmélyebb vágyaink, legintenzívebb élményeink, legtartalmasabb gondolataink, de még egzisztenciális töprengéseink is reklámok, szelfik, kívánatos tárgyak, tökéletesített Insta-fotók, valóságcsapdák, idegen látványok, ismeretlen identitások, mémek közé keverednek, és ezek állandó társaságában áramlanak...

Ezekre a jelenségekre reflektál Csóka Szilárd Zsolt portréfestészete is. Ezeken a festményeken olyan arcok, személyek jelennek meg, akik ebben a folytonos örvényben léteznek, lényük fragmentált, és a kompozíciókat szemlélve megkérdőjeleződik – vajon épp milyen csatornán csúszik be az ember pillanatnyi identitása a képmezőbe? Csóka valósággal szétszereli a látványt – ez a vizuális nyelvezetben is érezhető: vonalrajzjátékok, mintázatok, a háttér elemei, festői foltok, terüktől megfosztott formák jelennek meg.

Végül pedig az újrafelépítésnél az interakció-mentes látszatképek sorozata vonul fel: fikciók, illúziók, lefejtett héjak, a valóság felszíni, sérülékeny hártyái, melyek tapasztalatunkhoz csak annyira jelentősek, mint a főtt tojás vékony hártyája, melyet még egy tompa kanál is nagyon könnyedén átdöf. Az pedig, hogy a képeken egyéni nyomtatási technikát is alkalmaz, külön sajátos, tükrözött, álképi réteget villant fel – és ez a többi réteg esetlegességét is kiemeli.

Az online jelenlét hibrid valóságai művészettörténeti utalásokkal, klasszikus portréfestészeti konvenciókkal keverednek (ez a műfaj önreflexivitásának jele, ugyanakkor jellemző trend a kortárs festészetben), de ettől a portrék legfeljebb kanonizálódnak, mondanivalójuk ugyanolyan kortárs marad.

Felmerül a kérdés: hogyan viszonyulunk mi az itt ábrázolt szereplőkhöz? Az emberi agy információt – és emberi arcok esetén kapcsolódást – keresve fürkészi tekintetüket, alakjukat, jellemüket... De jelenlétük pont „offline”, jellemrajzuk nem elérhető, s még azok is, amelyek talán a leginkább megfoghatóak (Online Ghost), azok sincsenek igazán jelen számunkra. A kapcsolódás helyett valahogy mindig visszaváltunk a környezetszemlélői üzemmódba – olyan ezeket a portrékat nézni, mint beszélgetni valakivel, aki közben telefonozik. 

Pontosan ez az élmény vár ránk, amikor a virtualitásban a valóságot, az értelmet és valódi tartalmat keressük. Tévutak gazdag hálózata...

Csóka kiállítása erős tükröt tart.

*Elhangzott a K’arte Galéria rendezte kiállítás megnyitóján