2020. november 26., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Megbabonázva álltam a székelykeresztúri Molnár István Múzeum nagytermében, és néztem a csodát. Mintha a régi parasztház tisztaszobájába, a „parádés ház” különleges vendégeknek megnyíló szentélyébe léptem volna.


Megbabonázva álltam a székelykeresztúri Molnár István Múzeum nagytermében, és néztem a csodát. Mintha a régi parasztház tisztaszobájába, a „parádés ház” különleges vendégeknek megnyíló szentélyébe léptem volna. Drapériák, falvédők, párnahuzatok, kis és nagy terítők díszítették a helyiséget, piros, kék, fehér és fekete hímzéssel. Kalotaszegi, udvarhelyszéki és torockói varrással készült darabok, ismert és sohasem látott gyönyörű eredeti mintákkal háziszőttes alapra, kézi csipkés szegéllyel. Faragott tulipánokban végződő rúdon kalotaszegi írásos drapériák vették körül a csodakaput, amelyen át a múltból megőrzött jelképek rajzottak ki.
Szeretem a szép kézimunkát, büszke voltam arra, ahogyan magam is varrtam, az évek során ügyes kézimunkázó asszonyokat ismertem meg. De olyan tökéletesen, olyan milliméternyi pontossággal készült darabokat, olyan gazdag, eredeti mintakincset, mint Siposné Szász Márta Székelykeresztúron kiállított alkotásain, nem láttam sehol. Egymásba fonódó szívek láncolata, körbe zárt virág és levél, büszke szarvasok, finom vonalú udvarhelyi kosarak, s a vidáman kacskaringózó torockói fuksziák arról tanúskodtak, hogy mindhárom varrástechnikát mesterfokon ismeri és műveli. Ki lehet az az asszony, akinek csodát virágzik kezében a tű és a fonal, tűnődtem, s az ismertetőben levő kőhalmi cím láttán gondolkozni kezdtem, hogy a Brassó megyei kisvárosban hogyan született ilyen mestere a kézimunkázásnak.
A rejtélyre Szász Márta otthonában derült fény. A házat Kőhalom Szászhomoród felé vezető szélén könnyű volt megtalálni. A kézimunkáin pompázó virágoknál csak az emeletes ház erkélyein nyílik több. Egészséges, szépen kezelt begóniák, muskátlik, fuksziák, ritka, különleges növények, kézzel elérhető gazdag gyümölcstermés, az udvaron mintagazdaság – látszik, hogy a mezőgazdaságban járatos szakemberek lakják a házat, a Sipos házaspár mindkét tagja ugyanis agrármérnök.
Miközben vígan serceg az olajban az almafánk, s az asztalon finom sárga bogyókkal, pontosabban hólyagcseresznyével, szőlővel, almával kínálnak, megtudom, hogy Szász Mártával gyakran találkozhattunk volna, talán találkoztunk is.
– Firtosmartonoson születtem 1951-ben – válaszolja, amit ízes székely beszédét hallva le sem tagadhatna. Természetesen nem is akarja, hisz nagyon büszke szülőhelyére. – Minden vágyam az volt, hogy tanítónő legyek – folytatja –, de mivel a zenei hallásom nem volt a legjobb, tanáraim úgy gondolták, hogy a székelyudvarhelyi képzőnél nagyobb esélyem lehet Marosvásárhelyen. Sajnos nem volt, s kényszerűségből végül a mezőgazdasági szakközépiskolába sikerült beiratkozni, ahol román nyelven tanultam és érettségiztem. Nem volt könnyű, de elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a kolozsvári Agrártudományi Egyetemre felvegyenek, amelyet 1977-ben végeztem el a férjemmel együtt, aki szintén agronómus. A szászhomoródi és kacai téeszhez helyeztek, majd 1990-ben költöztünk be Kőhalomra, ahol most is lakunk. Két gyermekünk a két fővárosban, a fiunk Bukarestben, a lányunk Budapesten él és dolgozik.
– A dióhéjban elmondott életrajz után újra felteszem a kérdést: mikor járt először tű a firtosmartonosi kislány kezében?
– Lehet, hogy voltam már ötéves – mondja Márta sajátos humorával.
– Édesanyám sokat kézimunkázott. Miután a hattagú családot ellátta, időt szakított arra, hogy valamit „bütyköljön”. Kötött, varrt – mikor mire volt szükség, s asztalos édesapám mellett természetes volt, hogy ő is alkotni akar valamit. A varrás után horgolni tanított, s hetedik osztályos koromban már szvettert kötöttem. Úgy megszoktam és megszerettem, hogy a kézimunka középiskolásként is követett. Olyan volt, mint másoknak a cigaretta, amikor lazítani akartam, elővettem és varrtam.
– Honnan préselt ki időt egy kétgyermekes, agrármérnökként dolgozó nő ennyi gyönyörű, pontos, sohasem elfuserált varrottasra? Sokak szerint a mai rohanó életben a mindennapi munka mellett a kézimunkázásra egyáltalán nem marad idő.
– Ha az ember szeret valamit, arra mindig tud időt szakítani. A pontosságra való igényt az édesanyám ágáról, Sipos nagymamától örököltem, aki nagyon precíz asszony volt. Kiválóan főzött, s azt tartották róla, hogy nála a puliszkát a padlóról is meg lehet enni. Így hát számomra is ez az örökség volt a természetes.
– Három jelentős erdélyi tájegység: Udvarhely környéke, Kalotaszeg és Torockó varrástechnikáját műveled mesterfokon. Melyik áll hozzád a legközelebb? Vagy talán fölösleges a kérdés?
– Az udvarhelyi varrottassal éreztem meg édesanyám tehetségét – válaszolja Márta, s mutatja a boszorkányos öltést, amely olyan takarékos, hogy a hátulja majdnem üres. – Ekkor jöttem rá, hogy a székely asszony hogyan tud a semmiből is valami szépet varázsolni. Gyakran elgondolom, hogy a torockói nő férje a bányában dolgozott, Kalotaszegen a gyerekáldást szűkítették, a sokgyermekes székely családban viszont mennyi ügyességre, leleményességre volt szükség, hogy abból a sárga földből megéljenek. Erről szól Cs. Gergely Gizellának Asszonyi helytállás a Székelyföldön című könyve is. S ez folytatódik unokaöcsémben, aki a szülőfalumban szép bútorokat készít. Felesége pedig marcipáncsipkével díszített tortával lepett meg kiállításom megnyitóján.
– Ki volt Szász Márta mestere, honnan vannak azok a különleges, eredeti, sohasem látott minták?
– Megcsodáltam László Gyula gyűjteményét Budapesten, s hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerkedhettem és barátságot köthettem Orbán Sándorné Forrai Erzsébettel, becenevén Bogyóval, aki az Unitárius Egyház Nőszövetségének a kézimunkakörét vezette. Célja a hagyományőrzés mellett a népi varrottasok értékeinek felmérése, a különböző varrástechnikák népszerűsítése volt. Ezt szolgálták az általa szervezett tanfolyamok Kolozsváron és a vidéki egyházközségekben, így például Olthévízen is, ahol azt tanította az asszonyoknak, hogy a kézimunka meg kell őrizze eredetiségét, s nem szabad hagyjuk, hogy giccsé váljon. A különböző vidékek népi hímzésének módját, az öltéstechnikákat, a munkadarabok befejezési módját, minták hagyományos módon történő nyomtatását adta tovább.
Tőle kaptam az 1900-as évekből származó kalotaszegi eredeti írásos, s a rámán varrott írás után való torockói forgó tulipános mintát. Egyébként a tulipán a kedvencem – teszi hozzá Szász Márta, ami a kézimunkáiról azonnal kiderül. Majd elmondja, hogyan kell a mintát lyukasztott papírral a hagyományos módon nyomtatni, s azt is, hogy a Székelykeresztúron bemutatott varrottasokat tokban felcsavarva tartja, hogy ne törjenek meg, ne gyűrődjenek össze.
– Itt a lakásban nincs ahova kitegyem, ahhoz olyan tisztaszobára lenne szükség, ahova a légy sem repül be.
Aztán kiderül, hogy a kézimunkázás minden területén kipróbálta különleges képességeit, kelim és különleges mintával készült pointlas-garnitúrákat, makramé falvédőt is készített. Ez utóbbi abban a csupa ablak sarokszobában látható, amelyben gondosan ápolt orchideák nyílnak. A másikban őrzi a maga horgolta csipkebetétes abroszokat a kosárnyi pointlas mellett. Ilyen kelengyéje aligha van valakinek Erdélyben. A lakást egyébként férje állatokat mintázó gyökérkompozíciói díszítik.
– Érdeklődésemre, hogy eladásukra, értékesítésükre gondolt-e, határozottan válaszol:
– Hogyan tehetném, amikor a lelkem van mindenikben!
Tanítómesterére, Forrai Erzsébet emlékére írt levelében olvashatjuk:
„Az első darabokat elvittem Kolozsvárra, hogy kikérjem a véleményét.
Bogyó ölébe terítette a párnáimat.
– Jaj, Márta, ez olyan szép – mondta és sírt…
Bizonyára az öröm könnyei voltak, hogy megfogant a láng abból a tűzből, amelyben ő égett, s amelyet a népi varrottasok szeretete táplált.”
Befejezésképpen idézzünk még a székelykeresztúri kiállítás szórólapjának férje, Sipos Dénes által írt üzenetéből: „Értékváltások idején nehéz a kommunikáció, főleg generációk közt, de Márta sokakkal egyetemben még mindig hisz abban, hogy van értelme a gyökerekhez való visszahajlásnak: mert ha van sajátos, ismert kulturális múltunk, lesz hozzá jövő is.”
S reményeink szerint egy kiállítás, amelyen szép varrottasait Marosvásárhelyen is megtekinthetjük.