Mióta lehűlt az idő, mindig lila kockás kabátban indult tejet és kenyeret venni, őszülő haján meggyszínű kalap díszelgett. Olyan volt, mint egy nyugállományba vonult, derűs mesehős, aki képes maroknyi varázsporrá változtatni a sokak által teherként cipelt évtizedeket. Nem sokkal a kora reggeli bevásárlás után rendszerint újra feltűnt a tömbházak előtt végigfutó sétányon. Ilyenkor a színes vászonszatyor helyett hercegnős iskolatáska fityegett a fél vállán, ujjai egy kerek arcú, apró kislány kezére fonódtak.
Az elmúlt hetekben sokszor szembetaláltam magam a jókedvű párossal, és gyakran dél felé, amikor ebédnek valóért indultam a közeli boltba, újra összefutottunk. Pontosabban csak én száguldottam el mellettük, ők mindig ráérősen, nevetgélve haladtak az őszi kincseket mindegyre elővillantó úton. Régóta köszönő viszonyban voltunk, de csak múlt pénteken nyílt alkalmam beszélgetni a hatvanas évei derekán járó hölggyel. Az iskolakaputól nem messze, egy padon üldögélt, és amint meglátott – mint aki megérezte, hogy szívesen megszólítanám –, a tekintetével biztatott a közeledésre. A csalóka időjárásról váltottunk pár szót, aztán minden erőfeszítés nélkül egyre személyesebbé vált a párbeszéd.
– A lányom legtöbbször éjszakás, ilyenkor még pihen, a vejem reggeltől késő délutánig dolgozik. Én örömmel viszem-hozom a kicsit a suliba. Tudom, hogy közel van, alig pár lépés az otthonunktól, de így vagyok nyugodt. Elvégre még csak előkészítős az unokám – magyarázta az idősebb dohányos nők jellegzetesen mély, kávéízű, számomra – bár nem cigarettázom – határozottan megnyugtató hangján. Szusszant egyet, aztán folytatta:
– Mindenki azt mondja, a járvány miatt nemsokára bezár az iskola. Ha ez bekövetkezik, akkor is én leszek majd a család ,,hátvédje”. Igaz, a számítógéphez nem értek annyira, de valahogy csak kibogozzuk az iskolai tennivalókat. A lányomék majd egykettőre megtanítanak rá, hogy kell belépni a ,,nem létező” tanterembe, és a kislány is biztos segíteni fog, ha ügyetlenkedem. Ő már ennek a képernyős világnak a része, négyévesen rajzolni is tudott a gépen, és a nagy nyomtatott betűket is a billentyűzetről tanulgatta. Nem féltem attól, hogy eltéved ebben a virtuális erdőben, csak sajnálom egy kicsit. Őt is, meg a nála valamivel nagyobb gyermekeket is. Talán őket még jobban. A fiamék lánya hetedikes, a tavasszal, amikor bevezették az internetes iskolát, reggeltől késő délutánig görnyedezett a számítógép előtt. Pedig ő nem megszállottja a digitális technológiának, mint a legtöbb vele egykorú, szívesebben megy ki a barátnőkkel tekeregni, olyankor még a mobil sem kell. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán fénytelenebb hangon folytatta: – Sokszor eszembe jut, mi mindentől megfosztja a mai fiatalokat ez a mostani helyzet. Mi annak idején nemcsak tanulni jártunk az iskolába, jókat szórakoztunk is az osztálytársakkal. Az „emlékbukszám” teli van azokból az időből maradt, vicces történetekkel.
– Mesélne párat? – szólalt meg bennem a különleges, izgalmas történetekre éhes kisgyerek.
– Szívesen – derült fel újra beszélgetőtársam arca. Könnyed, kislányos hangon táncolt vissza fél évszázadot az időben.
– Már az általános iskolában nagyon jó osztályom volt, igazi belevaló, összetartó csapat. Most is emlékszem még a hetedikes, nyolcadikos döcik
(sz. m.: bulik) hangulatára. Minden második héten került egy délután, amikor pár órára kinyitották nekünk az osztálytermet egy kis szórakozásra, táncikálásra. A seprűs tánc volt a kedvencem, csak azzal túl nagy zajt csaptunk, így az osztályfőnök – aki felügyelte a ,,ténykedéseinket” – előbb-utóbb leállította, és arra biztatott, hogy inkább próbálgassuk a szalontáncokat. A fiúk rendszerint félrehúzódtak, sugdolóztak, kacagtak minket, lányokat, akik összefogózva himbálóztunk a zene ritmusára. Én szófogadó, csendes leánka voltam, de a csoportos csínytevésekből sohasem maradtam ki. Valamikor, a középiskolás időszakban – ha jól emlékszem, tizedikben – elhatározta az akkor már csupa lányból álló osztályunk, hogy a lyukas franciaórát a négy fal helyett a szabadban tölti. Az Egyesülés iskolába jártam, így kézenfekvő volt, hogy valahova a környékre „kiránduljunk”. A Kornisa negyedbeli Hősök temetőjére esett a választásunk. Nem is lett volna ezzel semmi gond, csak mivel a tanórák idejére mindig be volt zárva az iskolakapu, át kellett mászni a kerítésen. Tornából én nem remekeltem, és ez a közös kaland során is megmutatkozott. A kerítésre még valahogy sikerült felkapaszkodnom, de csak a magasban jöttem rá, hogy bármennyire szeretném, nem nőnek ki a szárnyaim, a meglévő „tehetségemből” pedig ennél többre nem telik. Végül a padtársam és egyben legjobb barátnőm segített ki a bajból, lemaradt a többiektől, utánamkapaszkodott, nyújtotta a karját, és így valahogy le tudtam kászálódni. Végül utolértük a csapatot. Éppen ilyen napfényes idő volt, mint most, ideális a szabadság megélésére. Hosszú perceken át kergetőztünk a sírok között, aztán még kicsengetés előtt visszaszállingóztunk a suliba. Visszafele már könnyebben ment a kerítésmászás, a feltűnés elkerülése érdekében ugyanis a fél osztály segített. Hát ilyen izgalmakban volt részünk annak idején iskolásként. Nem mondom, hogy a lógás dicséretes, az unokáimat sem biztatnám ilyesmire, de egy közösség erejét megtapasztalni leginkább a váratlan élethelyzetekben lehet, és ezen a téren nekem ez volt a legmaradandóbb élményem.
Pár perc volt még kicsengetésig. A lila kabátos asszony kicsi, kerek karórájára nézett, aztán fürgén pattant fel a padról, és gyors elköszönés után indult is az iskolakapu felé. Az elmúlt napokban gyakran eszembe jutott a beszélgetésünk. Azt is elképzeltem, ahogy kisunokájával a számítógép képernyője fölé hajol, és – akárcsak más, szabadabb reggeleken – nyugodt, derűs mozdulatokkal indul vele ismeretlen kalandok felé.
